Az éneklő detektív (The Singing Detective)

Auchanban voltam és ilyenkor kénytelen vagyok a DVD kínálatot is megnézni, hátha van, amit érdemes hazavinni. Most is ez volt a helyzet és kevesebb, mint 600 forintért már szinte utánam hajigálták a korongokat. Miközben csodálkozva böngésztem a kínálatot megakadt a szemem Az éneklő detektíven. Még inkább a stáblistát böngészve figyeltem fel rá – nagyon impozáns kis lista…

Ilyen olcsó kiadásban mindig akadnak gyöngyszemek. Most ismeretlenül próbáltam be ezt, bár igaz, hogy Robert Downey Jr. neve már önmagában elég garancia számomra. Meglepően igényes kiadás, kellemes a borító, a tapintása is meglepően jó. Ez már bizakodásra ad okot, még akkor is ha semmi köze nincs a filmhez. Aztán már csak külön meglepetés volt, hogy a "ne lopjál köcsög" kis video elmaradt az elejéről.

Downey Jr. egy megkeseredett, a világra haragudó krimi írót formál meg – Dan Darkot. Szörnyű bőrbetegsége miatt kórházban van és hallucinál is. Összemosódik a valóság az emlékeivel és Az éneklő detektív című regényének történésével. Így Dan egyszerre a detektív, aki egy halott prosti ügyében nyomoz, de emellett a szenvedő kórházi beteg is, és persze gyerek önmaga.

Ebből a rövid kis ismertetőből is kirajzolódik 3 szál. Ezek néhol összekapcsolódnak, néha még a karakterek is átjárnak. A három (majdnem) különálló szálban ugyanazok a színészek tűnnek fel – sejtetve a kapcsolatot a valóság és a fikció között. Valamint ebben találhatjuk a választ a valós Dan Dark haragjára is.

Az impozáns színészgárda itt nem csak marketingfogás. Tényleg alakítanak, és tényleg odateszik magukat. Nem érezzük azt, hogy ezt csak és kizárólag a pénzért csinálták (bár igaz, hogy ez ahhoz meglehetősen kis költségvetésűnek tűnik). Robert Downey Jr. most is hozza a formáját, Mel Gibsont alig ismertem fel, Katie Holmes aranyos (ilyen is ritkán van) és persze Adrien Brody egyre jobban kúszik fel azon színészek között, akiknek nagyon élvezem a játékát. A vicces az, hogy még így is messze járok az összes ismert és (itt mindenképpen) jól játszó név felsorolásától.

A nagy nevek mellé még jön a zene. 1950-es évek Los Angelese, musicalbetétek formájában. Jazz, blues, rocknroll - minden ami a korban jelen volt. Ezek a zenés betétek furcsán törik meg a film menetét. Előbb még egy fájdalomtól eltorzulni próbáló arcot látunk (de nem sikerül neki, mert minden apró rezdülés kínnal jár), aztán már a nővérek énekelnek és táncolnak. Nehéz beleilleszteni ezeket  a történetbe, sőt szinte lehetetlen is.

Ahol mégis elcsúszik a film – a jó zene és színészi alakítások ellenére – az a töredezett vágás. A jelenetek néha értelmetlenül követik egymást. És ez nagyon sokáig zavaró. Még akkor is, ha ezt koncepciónak tudjuk be: egy szétesett életet mutat be egy szétesett filmen keresztül. Találó, de akkor is zavaró. Nem érezzük, hogy a történettel együtt haladnánk, csak dobál minket, mintha egy megvadult bika hátán ülnénk.

Keressük a kapcsolatot a jelenetek között, vagy éppen próbáljuk felvenni egy-egy szál történetét, de van, hogy ez erőnk felett állónak tűnik. A regény története, a nyomozás a megölt prosti ügyében, például egyáltalán nem áll össze. És csak erőlködünk, keressük az értelmet, de csak a stáblistánál jövünk rá, hogy nem kellett volna, mert nincs.

All clues, no solutions, 'cause that's the way...
things are.

Bármennyire is furcsa élmény, de akkor sem több egy közepesnél. Ez most ennyire sikeredett, de ennek ellenére én javasolnám a kipróbálását.

The Singing Detective
színes amerikai vígjáték, 109 perc, 2003
r: Keith Gordon