Az amerikaiak elmentek Vietnámba, hogy a monszunban áztassák a gatyájukat, de közben otthon megszervezték az egyik legnagyobb zenei fesztivált a történelemben. Félmillió ember és még kétszer ennyi, aki el sem jutott a helyszínre. Ennyi embert egy helyen szinte lehetetlen elképzelni.

A Woodstock a kertemben ezt a pár napot mutatja be egy egészen új szemszögből. A középpontban az a srác áll (Elliot Tiber), aki helyet szerzett a rendezvénynek, miután a szomszédos város kidobta a hippi fesztivált. És abban is nagy szerepe volt, hogy Woodstock azzá vált, aminek ma ismerjük.

Egyértelmű, hogy a megtörtént eseményeken alapul frázis itt a valós események picit kiszínezésévé alakul, de mégsem dokumentumfilm. Teljes mértékben megőrzi játékfilmes valóját és hangulatát. Egy poros kisváros egy hétvégére őrültekházává alakul és a tered ad a szabad szerelemnek, s ezzel örökre beírja magát a történelembe.

A színészek kicsit unottan játszanak, egyedül csak a mindig jó alakítást nyújtó Emile Hirschre figyelhetünk fel. Ezzel szemben a tömeget nagyon jól érzékeltették. Azt a fullasztó érzést, mikor nem tudsz hova lépni, mert mindenhol van valaki, annyira jól átadták, hogy úgy érzed, megtelik körülötted a szoba, pedig csak egyedül nézed a képernyőn villódzó fényeket.

Woodstockon keresztül a rendező picit sok témához szeretett volna hozzányúlni, de végül mindegyiket csak karcolgatta és nem kapunk semmi érdemlegeset. Emile Hirsch karaktere éppen visszatért Vietnámból és nem tud visszarázódni az álmos hétköznapokba. Emellett picit rá szeretne világítani arra is, hogy sokan miért nem kedvelték a hippiket. Az ember nagy tömegben visszataszító, de ez a hippikre valahogy különösen igaznak tűnik. De ahogy a katonás témába, ebbe is csak belekap a rendező, nem alkot rendes véleményt.

Ha már Woodstock, meg zenei fesztivál, akkor azt várnánk, hogy a soundtrack legyen ütős. Ehelyett néhány jó szám kivételével teljesen felejthető a háttérzene. Valójában annyira, hogy egyetlen jellemző dallamot sem tudok említeni a filmből.

Picit félrecsúszott ez a film. Több akart lenni és lehetett is volna, csak minden olyan lapos volt benne. A színészi játék, a rendezés, a zene. Szóval úgy általában minden, aminek lehetősége volt laposnak lenni. A 6/10 még megvan, de ez nem több egy egyszeri barátságnál.

Taking Woodstock
színes, amerikai zenés film, 110 perc, 2009
r: Ang Lee