A Ponyo tökéletesen illik Hayao Miyazaki filmes életútjába. Már sokat boncolt témákat jár körbe megint, de persze ez egy cseppet sem baj. Miyazaki nagyszerű érzékkel tudja újra és újra a néző figyelmét ugyanazokra a témákra ráirányítani, amit már néhányszor elmesélt. Ugyan mindig kicsit új szemszögből mutatja, de mégis láttuk már ezeket.

A Ponyo esetében is így van. A környezettudatos látásmód majdnem minden Miyazaki filmben fellelhető. Az feltétlen elfogadás és szeretet hasonlóan sűrűn tűnik fel. Mindezt giccs nélkül, könnyedén és élvezhetően bemutatni nem kis teljesítmény. És pont ezért szeretem Miyazakit. Hihetetlen mit varázsol a vászonra.

Már majdnem vége volt a filmnek, de én még mindig csak úgy éreztem, hogy a felvezetésnél járunk, és nagyon örültem, hogy még hosszú percekig nézhetem ezt a csodálatos világot. Sajnos hamarabb vége lett a filmnek, mint reméltem, de ez nem változtat a dolgok állásán. Ponyo teremtette világban nagyszerű érzés elveszni. Bizonyos szempontból ez egy idillikus világ, máshonnan nézve pedig a kőkemény valóságot láthatjuk ceruzával megrajzolva.

A Ponyo minden percét élveztem. A film végére valamilyen gyerekes örömmámor vett körül. A film optimizmusa és Sôsuke végtelen szeretete rám is hatással volt. A Ponyo nagyszerű film – talán több is annál. Mindenkinek ajánlom. 9/10.