Érdekes eredmény születik, ha egy rendező saját magától idéz. Roman Polanski legújabb filmje megrázó, elgondolkodtató alkotás, amiben egy korábbi filmjével, a Kés a vízben-nel sajátos párhuzamok lelhetőek fel.
A Kés a vízben egy 1962-ben rendezett elsőfilmes alkotás. Polanski ezt még hazájában, Lengyelországban forgatta, egészen fiatalon, de első filmhez képest nem jellemzi amatőr túlzsúfoltság és esetlenség. Biztos lábakon álló mű. Sajnos eme filmje után a reménytelen politikai helyzet miatt emigrál, és külföldön ragyogóbb karriert épít (gondoljunk csak a mindenki által ismert A zongoristára).

De hogy mi köze is van ennek a műnek Az öldöklés istenéhez?
Az Öldöklés Istene a Kés a vízben-hez hasonlóan a címével minimum a thriller műfaját idézi fel bennünk, akár a horrorét is. Ám Polanski szinte gúnyosan megtéveszt bennünket mindkét esetben! A filmek zárt szituációs drámák, kevés szereplővel, főként dikcióra és kevésbé az akcióra építve.
A műveket az is egymáshoz közelíti, hogy az adott korra jellemző nemzedéki közérzetet/konfliktust állítják középpontba. Csak ez a Kés a vízben esetében a '60-as években két markánsan elkülönülő generáció: az idősebb, jólszituált, a társadalom hazug szabályait jól ismerő és azoknak behódoló nemzedék; valamint a fiatal, társadalmon kívüli lázadók. Mindezen szembenállás pedig egy nyári vitorlázás történetébe ágyazva, sajátos végkimenetellel.
Az öldöklés istenének esetében ez a konfliktus és a nemzedéki közérzet kicsit összetettebb. A film nyitánya totálból indul, amin sejtelmesen látunk egy agresszív játszótéri jelenetet: két gyermek összeverekedik. Ám a kamera nem megy bele a történésekbe, látszólag csak megfigyel – jelezvén, hogy nem itt kell keresni a film magvát.
A valódi történet csak ezután kezdődik. Középosztálybeli, otthonosan berendezett lakásba csöppenünk, ahol a gyermekek szülei a felvezető incidens kapcsán összeülnek beszélgetni. A markáns, erőteljesen tipizált és kritikusan megfestett karakterek színre vonulnak. Van itt folyton telefonáló, érzéketlen és karrierista (nem éppen családapa) üzletember; a hozzá illő, csinos, szexis, ám hazug és némiképp butuska feleséggel. A másik oldalon meg az uralkodó, már-már pszichopata módon önmagát érvényesítő, 'túlemancipált' anya; és az elnyomásban élő, kevésbé művelt, házasságába belerokkant, whiskyt vedelő apa.

De hol itt az egyensúly? Sehol - Polanskihoz híven. A látszat és a maszkok alól a cselekmény előrehaladtával egyre élesebben bukkannak elő a torz személyiségek és hazug életek. Mi miatt? Mert két kölök összeverekedett? Dehogy, az csak az elindító szál: a történet központjában a felnőttek bábjátéka áll, mely előbb utóbb szükségszerűen nyílt lapokkal kell, hogy folytatódjon - ők a modern társadalom karikatúrái.
A zárlat rendkívül váratlan és nagyon modern: nincs változás. Csak otthagyjuk a lakásban a saját élethazugságaikra rádöbbenő, megkeseredett és léthelyzetükbe belerögzült szereplőket. Feloldozást vagy elégtételt nem ad a rendező.
Ennek megjelenítésére pedig Polanski kiket szerepeltet? Kate Winslet-et (A felolvasó), Jodie Fostert (Pánikszoba), Christoph Waltz-ot (Becstelen Brigantyk), John C. Reilly-t (Chicago). Egyértelműen zseniális színészcsokor, a játékuk pedig magáért beszél!
Ezt a sajátosan művészi alkotást, Az öldöklés istenét főként azoknak tudom ajánlani, akik szeretnek az emberek álarcai mögé látni, élvezik a váratlan és feszült fordulatokat, nyitottak a modern megoldásokra és persze nem bánják, ha borzongató érzéssel kell otthagyniuk a szereplőket!

9/10