Az Életrevalók az utóbbi tíz év legnagyobb sikerét elkönyvelő európai film, kicsit szégyellem is, hogy még csak most írok róla itt, a Filmdzsungelen. A nagyszerű alkotás nem csak abban különleges, hogy két rendező munkájának gyümölcse – akik egyben a forgatókönyvírók is (Eric Toledano, Olivier Nakache) -, hanem hogy nem csak hazájában, Franciaországban futott be hónapok alatt hatalmas és fénylő karriert, hanem egész Nyugat-Európában. Az külön ínyencség, hogy már az amerikai bemutató előtt fenn volt az IMDb 250-es toplistáján! Ezek után nem kétség, hogy az Új Világban is mekkora sikert ért el.
A recept egyszerű. Bár valóban francia alkotásról beszélhetünk, az Életrevalók leplezetlenül hollywood-i. Innen eredeztethető az instant siker, hiszen ezáltal széles nézőközönséget szólít meg – a film sorra megfutja az amerikai forgatókönyvírás és filmkészítés kötelező köreit, de a sémákat olyan ügyesen alkalmazza, hogy végül egy profi alkotás születik. A világ meg csak ámul, hogy „Nahát, ezek a franciák is tudnak filmet csinálni!” Valójában eddig is tudtak, csak ezt az amerikai szuperprodukciók bűvkörében csellengő átlagnéző nehezen veszi észre (és ez nem az ő hibája!).
Az Életrevalók francia közegbe kalauzol minket, Párizs a központi tér. Azonban az alkotók nem hibázzák el ott a helyszín alkalmazását, hogy turista-körbevezetésbe kezdenek – nincs Eiffel-torony, nincs Louvre, nincs Notre Dame – és szerintem ez nagy erény, mert így kiszakadunk a túlzott konkrétságból, könnyebb az azonosulás. Toledano és Nakache alkotása a várost csak közegnek használja, nem kérkedik nagy múltú szépségeivel. Ennyi erővel akár New Yorkban is játszódhatna a sztori.
A történet profin és gyönyörűen felépített, középpontjában egy nem mindennapi barátság áll, ami egy tehetős, az életben megkeseredett és egy baleset következtében nyaktól lefelé lebénult fehér férfi (Philippe); valamint egy gettóban felnőtt, büntetett előéletű, nagydarab fekete fiú (Driss) között kötődik, aki ápolóként kap munkát a gazdag villában. És íme, ezzel már borítékolva is van a film társadalmi érzékenysége – az Életrevalók így szépen megőrzi az európai filmkultúrához való hűségét.
Másik ilyen „európai” jellegzetessége a különleges humor. A jelenetek profin megkomponáltak, és a legtöbbe az alkotók belecsempésztek egy kis életszerű viccességet. Kifinomult irónia, udvariaskodó gag-ek, poénos ugratások kísérik végig a nem mindennapi páros történetét, mellőzvén az amerikai alkotások szájbarágós és erőltetett humorát.
A nevettetés javarészt Omar Sy (Driss) kiemelkedő színészi alakításának köszönhető. Ez olyan életközeli profizmusról árulkodik, amit az amerikai színészvilágban szerintem ritkán találni – újabb francia erény. A színészek teljesítménye egyébként kivétel nélkül példátlan, mindenkit fel lehetne sorolni az egész gárdából.
Ami talán még Hollywoodhoz köti a filmet, az a képi megalkotottság. Szép képek, kifinomult díszlet és részletek, nagy költségvetésről árulkodó jelenetek, profi vágás és operatőri munka. A zeneválasztás hangulatos és pazar!
Az Életrevalók c. alkotás kiváló példa arra, hogy különböző filmkultúrák hogy tudnak jól működni egymás mellett (vagy együtt) egy és ugyanazon műben. Ez a furcsa francia-amerikai hibrid ugyanis minden percében zseniális és profi! Mindenkinek látni kell!
És még egy tanács: Aki csak teheti, eredeti nyelven nézze meg, felirattal!
10/10
