John Huston 1985-ös alkotása az egyik nyitódarabja a posztmodern gengszterfilm történetének. Olyan nagy kaliberű művek követték, mint a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény, vagy a Halál keresztútján. Noha az itt említettek valóságos diadalmenetet járnak a műfaj kortársi közegében, A Prizzik becsületéről sajnos ez nem mondható el. Bár számos elemében megalapozója a későbbi siker- és kultuszfilmeknek, ám próbálkozásai még bizonytalanok és gyakorta félresikerültek.
Történetünk középpontjában Charley Partana (Jack Nicholson) áll, aki végrehajtó tagja az alvilági Prizzi családnak. Mint egy igazszívű és hű gengszternek, neki is legfőbb feladata a maffia becsületének megőrzése bármi áron – azaz a Család mindenek előtt! Kisstílű élete azonban komoly fordulatot vesz, mikor megismerkedik egy elbűvölő és titokzatos asszonnyal, Irine-nal, akivel viszonya lesz. Azonban a szálak bonyolódnak, a Prizzi famíliát több irányból támadás éri, félő, hogy felborul a sérülékeny alvilági rend. Charley magánélete pedig különös módon összefonódik a Családban történtekkel. A hősnek döntenie kell: vagy a saját jövőjét választja, és ezzel elárulja hivatását, vagy megvédi a Prizzik becsületét, amire fiatalkorában felesküdött.
Érdekes történet megannyi kiaknázható lehetőséggel, amit a posztmodern tálalás különös módon fűszerezhetne – a lehengerlő eredmény mégsem születik meg. Huston filmje ügyetlenkedve halad az 1985-ben még járatlan úton.
Kezdjük talán a posztmodernre jellemző műfajkeveredéssel. Míg a Ponyvaregény bravúrosan ötvözi a box-gengszter-noirt, a top- és loser-gengszterfilmet, és a criminal couple-t, mindezt megtarkítja egy időfelbontásos narratívával és cselekménylazító, ironikus párbeszédekkel, vagy erőszak-szekvenciákkal – A Prizzik becsülete még nem ilyen felszabadult és profi. Ugyan a gengszter-műfajba belekever egy elég markáns romantikus szálat (melodráma), sőt a noir-vonzás is megvan (a film vége felé látványosan elsötétülnek a képek, ahogy a hős lába alól kicsúszik a talaj és a femme fatale is feltűnik a színen), az eredmény mégsem egyértelmű. Méghozzá azért, mert Huston nem ironizál olyan ügyesen a műfaji jegyek fölött, mint azt Tarantino teszi a teljes kifordítás eszközével.
Bár a humoros felelevenítés fellelhető A Prizzik becsületében is – hiszen nagyon markánsan akar megidézni egy korábbi gengszter-klasszikust, méghozzá a ’72-es Keresztapát. Erre példák: az esküvői nyitójelenet; a főhős (Michael és Charley) outsider státusza és végső döntésük, miszerint beépülnek a család hierarchiájába; Don Prizzi megfestése pedig karakteresen utal Marlon Brando jellegzetes játékára, sőt, a Keresztapa elnevezés Huston filmjének elején azonnal feltűnik. De a szellemes megidézés valahogy félresiklik és értelmét veszti – nem hozza be az elvárt hatást, csak gyenge próbálkozás marad, ami igen távol áll a posztmodern erőteljes gúnyától. Ennek oka ismét a bizonytalankodó stílusvezetés, ami sajnos az egész filmre rányomja a bélyegét.
Így a színészi teljesítményre is. Nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha azt kell mondanom Jack Nicholsonra, hogy rosszul alakít egy filmben, de A Prizzik becsületében a játék kifejezetten silányra sikerült – ugyanez igaz egyébként a többi színészre is (a Dont alakító William Hickey kifejezetten idegesítő). Ennek eredője persze lehet a ma már kiforrott kortársi színészkedés akkori hiánya (amit Travolta, Samuel L. Jackson, vagy Harvey Keitel már simán vesznek) és a rendező ügyetlenkedése is színészvezetés terén, ahogy a posztmodern stílusban is.
Bár valahol mégiscsak egy tendencia megindítása A Prizzik becsülete, de követői – Scarface, Ponyvaregény, Halál Keresztútján – az általa félénken érintett filmes elemeket már sokkal határozottabban és markánsabban alkalmazzák.
5/10