A Prizzik Becsülete

John Huston 1985-ös alkotása az egyik nyitódarabja a posztmodern gengszterfilm történetének. Olyan nagy kaliberű művek követték, mint a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény, vagy a Halál keresztútján. Noha az itt említettek valóságos diadalmenetet járnak a műfaj kortársi közegében, A Prizzik becsületéről sajnos ez nem mondható el.  Bár számos elemében megalapozója a későbbi siker- és kultuszfilmeknek, ám próbálkozásai még bizonytalanok és gyakorta félresikerültek.

Prizzik Becsülete.jpg

Történetünk középpontjában Charley Partana (Jack Nicholson) áll, aki végrehajtó tagja az alvilági Prizzi családnak. Mint egy igazszívű és hű gengszternek, neki is legfőbb feladata a maffia becsületének megőrzése bármi áron – azaz a Család mindenek előtt! Kisstílű élete azonban komoly fordulatot vesz, mikor megismerkedik egy elbűvölő és titokzatos asszonnyal, Irine-nal, akivel viszonya lesz. Azonban a szálak bonyolódnak, a Prizzi famíliát több irányból támadás éri, félő, hogy felborul a sérülékeny alvilági rend. Charley magánélete pedig különös módon összefonódik a Családban történtekkel. A hősnek döntenie kell: vagy a saját jövőjét választja, és ezzel elárulja hivatását, vagy megvédi a Prizzik becsületét, amire fiatalkorában felesküdött.

Érdekes történet megannyi kiaknázható lehetőséggel, amit a posztmodern tálalás különös módon fűszerezhetne – a lehengerlő eredmény mégsem születik meg. Huston filmje ügyetlenkedve halad az 1985-ben még járatlan úton.

Kezdjük talán a posztmodernre jellemző műfajkeveredéssel. Míg a Ponyvaregény bravúrosan ötvözi a box-gengszter-noirt, a top- és loser-gengszterfilmet, és a criminal couple-t, mindezt megtarkítja egy időfelbontásos narratívával és cselekménylazító, ironikus párbeszédekkel, vagy erőszak-szekvenciákkal – A Prizzik becsülete még nem ilyen felszabadult és profi. Ugyan a gengszter-műfajba belekever egy elég markáns romantikus szálat (melodráma), sőt a noir-vonzás is megvan (a film vége felé látványosan elsötétülnek a képek, ahogy a hős lába alól kicsúszik a talaj és a femme fatale is feltűnik a színen), az eredmény mégsem egyértelmű. Méghozzá azért, mert Huston nem ironizál olyan ügyesen a műfaji jegyek fölött, mint azt Tarantino teszi a teljes kifordítás eszközével.

Bár a humoros felelevenítés fellelhető A Prizzik becsületében is – hiszen nagyon markánsan akar megidézni egy korábbi gengszter-klasszikust, méghozzá a ’72-es Keresztapát. Erre példák: az esküvői nyitójelenet; a főhős (Michael és Charley) outsider státusza és végső döntésük, miszerint beépülnek a család hierarchiájába; Don Prizzi megfestése pedig karakteresen utal Marlon Brando jellegzetes játékára, sőt, a Keresztapa elnevezés Huston filmjének elején azonnal feltűnik. De a szellemes megidézés valahogy félresiklik és értelmét veszti – nem hozza be az elvárt hatást, csak gyenge próbálkozás marad, ami igen távol áll a posztmodern erőteljes gúnyától. Ennek oka ismét a bizonytalankodó stílusvezetés, ami sajnos az egész filmre rányomja a bélyegét.

Így a színészi teljesítményre is. Nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha azt kell mondanom Jack Nicholsonra, hogy rosszul alakít egy filmben, de A Prizzik becsületében a játék kifejezetten silányra sikerült – ugyanez igaz egyébként a többi színészre is (a Dont alakító William Hickey kifejezetten idegesítő). Ennek eredője persze lehet a ma már kiforrott kortársi színészkedés akkori hiánya (amit Travolta, Samuel L. Jackson, vagy Harvey Keitel már simán vesznek) és a rendező ügyetlenkedése is színészvezetés terén, ahogy a posztmodern stílusban is.

Bár valahol mégiscsak egy tendencia megindítása A Prizzik becsülete, de követői – Scarface, Ponyvaregény, Halál Keresztútján – az általa félénken érintett filmes elemeket már sokkal határozottabban és markánsabban alkalmazzák.

5/10