Végszó

Eljött az ideje, hogy végleg búcsút mondjak a filmdzsungelnek. A blog gyakorlatilag már hónapok óta egy sír alján fekszik, csak a földet nem szórták még rá. Új bejegyzések csak elvétve akadtak, egyikünknek sem volt ideje foglalkozni a bloggal. Így ez most már csak az eddig halogatott, de elkerülhetetlen beismerés.

Amikor több mint 5 éve elkezdtem írni a filmdzsungelt még a világmegváltás gondolata hajtott előre. Az évek során egészen hozzánőtt a szívemhez a blog. Ezért is tartott ennyi ideig beismerni, hogy már sem időm, sem kedvem nincs annyi, amennyivel még érdemes lenne egy blogot tovább vinni.

Úgy vagyok vele, hogy itt, ebben a formában ezt nem lehet félig csinálni. Nem lehet csak úgy félvállról egy-két bekezdéses butaságokat kiköpni magamból. Ha már úgyis butaságokat írogatok, akkor legalább legyenek rendesen formázottak! :)

Az utóbbi időben egy-egy film megtekintése után mindig eszembe jutott, hogy erről is írni kéne, de aztán sosem jutottam oda. Így a megelégedés helyett, hogy sikerült végre egy-egy filmre időt szakítani, csak a lelkiismeret-furdalás maradt. Ez senkinek sem jó, de főleg nekem nem. Nagyon sajnálom, hogy abba kell hagynom a filmes blogolást, de ilyen formában, ilyen keretek között nincs értelme tovább erőltetni.

Ezzel a poszttal lezárul egy korszak számomra. Egy igen kedves korszak. Bár aktív közösséget nem sikerült építeni a blog köré, de ettől függetlenül is rengeteget kaptam tőle. Csak az utóbbi időben kezdem értékelni, hogy a rendszeres írás és a gondolataim megfogalmazása mennyit segített az évek során. Nem beszélve a rengeteg filmről, amivel a blog kapcsán ismerkedtem meg.

Mindenkinek köszönöm, aki olvasta a blogot. Azoknak pedig külön köszönöm, akik kitartottak a végsőkig. Remélem, hogy szereztünk néhány kellemes pillanatot a bejegyzéseinkkel és talán néhány filmet is sikerült ajánlani.

Az évek alatt jó néhány szerző is megfordult itt nálunk. Nekik is köszönöm a ráfordított időt és munkát. Színesítették és emelték a blog színvonalát.

A blog további sorsáról még pár szót. A tartalom itt marad. Böngészhető marad, de ezután a bejegyzés után már nem lesz frissülés.

PanAma saját blogján, a KinoGlaz-on folytatja. Teljesen én sem teszem le a lantot, csupán hanyag, már-már degradált formában folytatom egy, már többször linkelt tumbleren: filmdzsungel.tumblr.com.

Ezzel vége is. Sok maradandó filmélményt kívánok mindenkinek!

Bennfentes játék (Le capital)

A filmnek csak egyszer vége lett. Történtek dolgok és aztán valami lezárás is volt, de az egész nem állt össze egy nagy tömbbé. Az egység hiányzott. Közben villant néhol, de ez sajnos kevés, hogy igazán üssön, pedig a téma alkalmas lenne erre.

le-capital-s.jpg

Olyan mellékszálakkal van tele, amiket nem tudok hova tenni. Legalább 4-5 ilyet tudnék felsorolni. Ezek nem tesznek hozzá a film egészéhez, olyan mintha a vágóolló megszalad volna nagyon és az eredeti elképzelésekhez képest egy új film pottyant volna ki a végén.

Közben a film a saját indentitásának a definiálásával is küzd. Nem tudja eldönteni, hogy akkor most egy jellemdráma legyen, ami egy hatalom és pénzéhes vezető belső harcát mutatja be, vagy a banki felsővezetők játszadozásait a világ jólétével és gazdasági stabilitásával. Ez valahol megöli a filmet menet közben. Két ennyire hagsúlyos téma nem fér el egy filmben. Ennek esik áldozatul ez a két óra.

Pedig a főszereplő, Gad Elmaleh sokat tesz, hogy ez ne így legyen. Próbálja a játékával a felszínen tartani a süllyedő hajót. Bármennyire is igyekszik ez sajnos egy szélmalomharcba csap át.

Ezzel szemben a gazdagságot és a luxust egyértelműen zseniálisan mutatja be a film. Az amúgy sem szegény banki alkalmazott igazagatóvá lép elő és lesz pénze és tekintélye az összes luxushoz, amit megkíván. Érezni, ahogy piszkálja a nézőt a film: tudatosan bökdösi, leckézteti és az orra alá dörgöli, hogy úgysem lesz alkalma megtapasztalni a végtelen pénz nyújtotta lehetőségeket a világban.

A zárójelenettel még jól megkavarnak utoljára. Az utolsó utáni pillanatban sem tudjuk eldönteni, hogy akkor most valójában miről is szólt a film. Csak ide-oda pofozgatják a hangsúlyokat. Feloldódnak az érvek és a felépített cselekmény a döntésképtelenségben. A Bennfentes játékról nem tudom eldönteni, hogy tetszett-e vagy sem, mert a film nem hagyja.

Tűzgyűrű (Pacific Rim)

Nagy szörnyeket, nagy robotokat, és még annál is nagyobb zúzást vártam. Pont ezért volt olyan meglepő, hogy a film ennél sokkal többet adott. Guillermo del Toro már párszor meglepett, de a Tűzgyűrű esetében ez egy egészen új szintre lépett. Teljesen a film hatása alá kerültem. A moziból kilépve mintha kóvályogtam volna, bár ez lehet a rekkenő hőségnek tudható be és annak, hogy nem volt légkondi a moziteremben. Bár tagadhatatlan, hogy emellett a film is belejátszott a dologba.

pacific-rim-poster-s.jpg

A mester szörnyei és digitális teremtményei mindig is lenyűgözőek voltak, így nem meglepő, hogy a látvány karfa markolós. A monumentalitása, a megalomániája taglóz le rögtön. Az arányokat mindig finoman, de pontosan dörgöli az orrunk alá. A kaijuk vagy a jaegerek méretei megdöbbentőek még a vásznon keresztül is.

A történet valószerűtlenül klisés, már-már butus, de az előzetes alapján is érezhető volt, hogy nem a két oldalas forgatókönyv fogja eladni ezt a filmet. Az első pillanattól kezdve tudatosan építi a film a hangulatot, amiben könnyű elveszni. Annyira, hogy megfeledkezünk a klisékről és még az egyértelmű végkifejlet előtt is ugyanúgy izgulunk, mintha 6 évesek lennénk megint.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi is az, ami ennyire megfog. Guillermo del Toro kézzel foghatóvá tette a világvégét. A rombolást és a harcokat úgy tárja elénk, hogy tényleg elhiggyük. Elhisszük, hogy a tenger fenekéről egy ekkora lény csak úgy előbújik valami portálon át és lezúz egy nagyvárost.

Érezhető a kilátástalanság és a páni félelem. A kaiju egy olyan erő, ami megállíthatatlannak tűnik, de nem ettől félelmetes. Rettegést főleg azért kelt, mert nem értjük, hogy mit akar. Nem lehet előle elbújni, egy támadás esetén a puszta szerencsén kívül másban nem bízhatunk. Az emberi építmények nem tarthatják vissza. És ekkor lép be a jaeger, ami magában hordozza a reményt és a megváltás ígéretét.

There are things you can't fight - acts of God. You see a hurricane coming, you get out of the way. But when you're in a Jaeger, you can finally fight the hurricane. You can win.

A Tűzgyűrű számomra talán a nyár egyik legjobb blockbuster mozija. Látványban és hangulatban mindenképp. Megfelelő időben és hangulatban kapott el, hogy túllendüljek az összes butaságán. A történet hiányosságain és logikai buktatóin. Ha kötözködni akarnék, akkor bőven lenne alapom rá, de azt hiszem meg akartam látni a filmben azt a pluszt, amit adott. A hibákat lehámozva ott maradnak a szörnyek és a robotok és ennyi elég is.

A magányos lovas (The Lone Ranger)

Kilépve mozi teremből azt éreztem, hogy ez a film minden gondolatcsírát kisöpört a fejemből. Nulla reakciót váltott ki belőlem. A metróig üres fejjel bandukoltam és csak aztán kezdett bennem megfogalmazódni a szörnyű felismerés. Ez a film csak és kizárólag az üzletről szól. Művészeti értékről már régen nem lehet beszélni, de azért a blockbusterek mégiscsak szórakoztatni akarnak. A magányos lovas esetén erről szó sincs.

theloneranger.jpg

Johhny Depp újra előadja azt a figurát, amit az utóbbi 10 évben fényesre csiszolt, és amiért a Karib-tenger kalózai első része még ma is előkerül néha. Nekem úgy tűnt, hogy mellette minden más csak dísznek van. A történet szólhatna a bosszúról, de közben inkább folyton moralizál. Haladás, jövő, hatalom, igazság, törvény. Folyton ezeket ismételgetik, miközben mi nem okulni, hanem szórakozni szeretnénk a moziban.

 A cél a minél nagyobb közönség befogása volt. Minden szempontból gyerek kompatibilis Gore Verbinski legújabb rendezése. A mocskos bandita esetleg csak fürdés hiánya miatt mocskos, és sajnos így számomra elvesztette az összes gonosz mojo-ját. A megfelelésvágy kiölt minden ötletességet és újítást a filmből.

Ráadásul a film végtelenül hosszú. Két és fél óra, a tempó nem túl megerőltető, de azért vánszorgásról sincs szó. Egyszerűen csak a 2 és fél óra bőven túlnyúlik azon, amit ez a film ezzel a történettel képes lenne értelmesen kitölteni. Néhány látványosabb jelenettel próbálják meg lekötni a nézők figyelmét. Kevés sikerrel.

A magányos lovas többnyire steril és semmitmondó. Egy-két kikacsintás akad a Karib-tenger kalózaira, amik kifejezetten jó helyen és időben érkeznek. Bár szomorú, hogy ezt ki kell emelni. Lehetséges, hogy a nyári felhozatal idén nagyon elkényeztetett, de A magányos lovas nem üti meg a mércét. 4/10.

Bemutató: 2013. július 11.

A tovább mögött pedig pár szóban a 4DX élményről.

Gru 2 – Despicable Me 2

A Szörny Egyetem jelenlegi ellenlábasaként mozikban futó Gru 2. szintén folytatás. Sajnos – bár az első rész hangulatát többé-kevésbé tudta hozni – ez kevésbé ütött akkorát.

Gru, a korábban megismert szupergonoszi lángelme a mostani történet elején kertvárosi családapaként igyekszik beilleszkedni a „jók” világába. A boldog mindennapok akkor borulnak fel, mikor hősünket váratlanul elrabolják, majd kényszer alatt beszervezik az Anti-Gonosz Ligába, hogy mint zseniális ex-bűnöző segítse a szervezet munkáját azok ellen, akik a helyére pályáznak. Új társával, Lucyvel tehát nyomozásba, majd ádáz csatába kezd, hogy elkapják a rejtélyes Gonoszt, aki egy szupertitkos lila lötyi segítségével tomboló szörnyetegeket hoz létre a világ elpusztítására. Fegyverek, kocsik, vicces mignonok és egy kis szerelem is.

gru2.jpg

Az alkotók nagyon próbálkoztak, hogy valami elfogadhatót tegyenek a vászonra, azonban a történet igen rozoga lábakon inog. Gyakorlatilag az egészet a már előző részben jól kitalált és tökéletesen működő karakterek viszik el a hátukon. Gru ugyan átment némi változáson: gonoszi attitűdje csökkent (noha nem tűnt el teljesen), sokkal emberibb és kedvesebb lett. A többiek azonban zömében maradtak a régiek: Agnes még mindig zabálnivaló, a mignonok még mindig viccesen idétlenek. Az új figurák sajnos kifejezetten erőtlenek: Lucyt megpróbálták szeleburdi, ám mégis amazonként harcoló naivára csinálni, de sajnos az eredmény nem humoros, hanem idegesítő lett. Ugyanez igaz az erőltetett „macsó” – El Macho karakterére is, aki ráadásul gonosznak sem elég kiemelkedő, nehéz elképzelni, hogy bármi fenyegetést jelent a világra. Maximum a csirkéje…

A cselekmény végsőkig fokozottan hihetetlen, a legfurább fordulatok gördítik előre, ami zavaró is lehetne, de egy ilyen jellegű animációs filmben simán elfér és a Gru 2-nek előnyére is válik.

A poénok egyébként zömében működnek, továbbra is előszeretettel építenek a túlzás és az abszurditás eszközére. A harmatgyenge történetet (ami nyilvánvalóan csak a kedvelt karakterek színrevitelének ürügye) gyakorta kihúzzák a pácból és mosolykeltéssel terelik el a néző figyelmét arról, hogy amit néz, az tulajdonképpen nem egy nagy szám.  Sajnos ez igaz a zárlatra és az ebből fakadó mondanivalóra is – klisés és már százszor elmondott. Kérdezitek ti: „Csak nem a hős önmagára és társra találása?” „De!” (Bocsánat a spolier-ért.)

Tehát a Gru 2.-ről is beigazolódott a folytatásos mesefilmek íratlan és keserves szabálya – csak az első rész halvány másolata a második. Szép próbálkozás. Majd legközelebb!

6/10