Szörny Rt. 2. - Szörny Egyetem

Fordulatos történet, szívmelengető mondanivaló, mosolyfakasztó humorparádé és kellemes nosztalgiázás a 2001-es első rész fölött. A Pixar mindent beleadott és hál’ Istennek a Szörny Rt. 2. – Szörny Egyetem nem okozott csalódást!

Szorny Rt 2.jpg

Hatalmas elvárásokkal ültem be a moziterembe, hiszen a Szörny Rt. 1. gyermekkorom legkedveltebb animációs filmje volt. Kíváncsian vártam, hogy a zseniális első rész szintjét vajon képes lesz-e megütni a második (ami a folytatásos mesesorozatok esetében egészen ritka, hiszen a gyártók a jól bevált és előre kiépített fiktív világot csak a sokadik bőr lehúzására szokták alkalmazni), és hogy Pixar 12 év trónolás alatt mit tudott kihozni a már-már legendává vált filmből.

A Szörny Rt. 2. az első rész előtörténetéhez nyúl vissza, melyben hőseink – Mike Wazowski és James Sullivan – bekerülnek a világukban legnagyobb presztízzsel rendelkező Szörny Egyetemre, méghozzá Rémisztő szakra. A két hős – a fizikai és jellembeli különbségekből adódóan - kezdettől fogva gyűlöli egymást. A sors váratlan fordulata azonban úgy hozza, hogy kénytelenek mégis együtt dolgozni, méghozzá egy nagyszabású egyetemi verseny keretein belül, különben a karrierjük forog kockán. Csapatot szerveznek, ahol rájönnek: muszáj az ellentéteiket kibékíteni, hogy komoly kompromisszumok árán ők lehessenek a bajnokok.

Kezdjük talán ott, hogy a forgatókönyv zseniális. Kidolgozza a korábban már megismert – de a cselekményvezetés szempontjából csak évekkel későbbi – karakterek pontos jellemrajzát és kapcsolati rendszerét, de folyamatosan utal az első részre is. Eközben egy számunkra teljesen új környezetbe kalauzol a film – a Szörny Egyetem sajátos miliőjébe. És ez az, ami szerintem igazán nagyot üt: az újdonság ereje a régi megtartásával!

Az egyetemi élet megalkotása varázslatos létének ellenére is magába szippantóan reális jellegű, betekinthetünk az intrikus koleszok mindennapi életébe, az egyetemi körök aktivizmusába, az órákba és a vizsgákba is. Ráadásul a CGI technika fejlődésének köszönhetően a látványvilág szemkáprázató, legalábbis nagyon érzékelhető a fejlődés a 2001-es év óta.

A történet izgalmas, pergő ritmusú és kellemesen szórakoztató, miközben folyamatosan adagolja az első részre is jellemző humort. Noha a poénok gyakran gyereknyelven szólnak, váratlanságuk és időnkénti abszurditásuk a felnőttebb közönséget is mosolyra fakasztja. Eközben egy igazán szívmelengető mondanivalót ad át a közönségnek: a barátságról és a ki- és összetartás fontosságáról.

Ez a számtalan pozitívum teszi az elmúlt évek egyik legkiemelkedőbb animációs filmjévé a Szörny Rt. 2-t. Érdemes volt rá 12 évet várni – mindenképpen ajánlott!

9/10

Safety Not Guaranteed

Wanted: Someone to go back in time with me. This is not a joke. You'll get paid after we get back. Must bring your own weapons. Safety not guaranteed. I have only done this once before.

Néhány sci-fi elemmel megtűzdelt független dráma megmozgatja az ember fantáziáját. Ez a típus ott hordozza magában a könnyed szórakozást, de közben felvillantja az értelmes tartalom és mondanivaló csillogó lehetőségét is. Egy magamfajta filmkedvelőnek nem kell sokkal több. Mégis valahogy heteket, ha nem hónapokat váratott magára ez a film.

Safety-Not-Guaranteed-s.jpg

Már majdnem véletlenszerűen összekerült három, teljesen különböző embert megfigyelve élhetjük meg ezt a furcsa kalandot. Egy magazin három munkatársa egy flúgos „álláshirdetését” próbálja egy eladható sztorivá formálni. Elutaznak a helyszínre, ahonnan az álláshirdetést feladták, de amit ott találnak az valahol több és kevesebb, mint amire számítottak.

Egy narcisztikus menő újságíró elviszi magával két introvertált gyakornokot. Furcsa mód a trió közötti konfliktus minimális. Ehelyett Kenneth (a flúgos, aki időutazni akar) felettébb érdekes karakterével találkozunk, ráadásul az őt alakító színész (Mark Duplass) nagyon is hitelesen adja vissza a kicsit kattant, de valahogy mégis bölcsnek ható flúgost. Egy élmény nézni, miközben valami furcsa érzés lengi körbe az egész filmet.

A film az egész időutazós témát minimál lángon égeti, a szereplőkön van a hangsúly. Főleg Darius és Kenneth kapcsolata van az előtérben. Két, az életben elveszett ember talál egymásra. Mi lehetne ebből, ha nem szerelem? A film lassan, de biztosan tart egy romantikus dráma irányába, néhány jól elhelyezett humor bombával. Meglepő, de ez nagyon jól áll neki.

A Safety Not Guaranteed egy kellemes nyáresti szórakozás. Nincs tele látványos jelenetekkel, de a szerethető karalterek és a jó színészi játék bőven kárpótol ezért. 7/10.

Z világháború

Brad Pitt eladta magát. A Paramount pedig teljeséggel ostobának nézi a befogadóit. A jelenleg mozikban futó World War Z az igényes és csalogató promóció ellenére az unalmas klisésztorin kívül semmit nem tud nyújtani.

Főhősünk a tökéletes családapaként napjait töltő ex-ENSZ-ügynök, Gerry Lane (Brad Pitt), aki családjával egy reggel útnak indul – a film furcsa mód nem ad egyértelmű választ arra, hogy tulajdonképpen miért. Az autóval dugóba keverednek, ahol váratlanul, minden különleges előjel nélkül bomba robban (ez már eleve felvet pár kérdést az ezt követő cselekményelemek tekintetében). Az utca felbolydul, kitör a pánik és mindenki menekülni kezd. Hamarosan feltűnik néhány abnormálisan viselkedő, hörgő és ugráló ember, akik előszeretettel harapdálják sikítva rohanó társaikat. És ezennel kirobban a Zombi-apokalipszis. Persze hősünknek családostul sikerül épségben kijutnia a kellemetlen helyzetből, majd ex-munkakörének kapcsolati rendszerét kihasználva átmenetileg biztonságba tudja helyezni szeretteit. Őt azonban szólítja a kötelesség, hogy megmentse a világot és az emberiség azon kicsiny százalékát, akik még nem fertőződtek meg. Őrült nyomozási hajsza indul, élén Gerry-vel, hogy megkeressék a vírus gyengéjét és ezzel kifejlesszék az azt legyűrő vakcinát. Vajon sikerül-e? Egy ilyen sémákra épülő történet esetében szerintem senki nem kételkedik az enyhén egyértelmű végben.

World-War-Z-header.jpg

Ami furcsa, az az, hogy a filmet megelőző látványos kampány, sőt még a főcím is igen sokat ígérő volt. Kellemes várakozással ültem a moziban. Ehhez képest Marc Foster egy hollywoodi kliséktől súlyos, szinte már önmagát nevetségessé tévő zombi-katasztrófa förmedvényt volt képes a nézők szeme elé tárni. Kritikán aluli volt a film.

A zombi-film szerintem eleve elég nehéz műfaj. Alapvetően nehéz kitörni az „vírus-keltette káosz” alapmotivációjából, amitől az emberek elvesztik korábbi énjüket és agyatlan, hörgő gyilkológépekké válnak. Sajnos így a kétezres évekre a horrormitológiában ez a fajta, különböző, érdekes variációk kínálására alkalmatlan monstrum igen elcsépeltté vált, nem véletlen hogy számos alkotó már inkább ironikus/humoros megközelítéssel nyúlt a témához (Alkonyattól pirkadatig, Haláli hullák hajnala, Zombieland). Kifújt, kevés lehetőséget kínáló alaptörténet, a szörny igazából unalmas (hiszen nincs benne semmiféle pszichológiai motiváció, vagy különlegesség) – de a Paramount mégis úgy gondolta, hogy csinál egy nagyszabású látványfilmet, ami ebből indul ki és még ráadásként halálosan komolyan veszi magát.

A végeredmény több, mint szánalmas. A forgatókönyvvel alapjaiban komoly gondok vannak: a párbeszédek iszonyúan mesterkéltek. Minden értelemszerű történést szóban is megerősítenek az erre kitalált „ügyeletes jóváhagyó” karakterek, de olyan szájbarágós módon, hogy a néző komolyan kezdi azt érezni, hogy az alkotók olyan 40 körülire becsülték az IQ-ját. Néhány jelenet ezzel ellentétben csak mondvacsinált módon követi az ok-okozatiság alapszabályait. Főhősünk a nyomozás során főként kreált érvrendszerek mentén von le egyáltalán nem egyértelmű következtetéseket, amikre nemcsak hogy bizonyíték nincs, de értelmüket sem látni kifejezetten. A néző meg csak fogja a fejét, hogy mit próbálnak itt beadagolni neki. Ez súlyos ellentmondás egy és ugyanazon film esetében, de ez is minősíti a World War Z-t.  Néhol túlegyértelműsít, máshol meg értelmetlenségeket kíván zagyvaságokkal igazolni.

Ráadásul a szorosra vett műfaji keretek érdekében (zombihorror-akció-katasztrófafilm) az alkotók önként és dalolva lemondanak a realitás alaptörvényeiről. De nem úgy, mint mondjuk a Die Hard 4., ami legalább ironizál a saját valószerűtlenségén (gondoljunk csak arra, mikor az ötvenes évei végét taposó Bruce Willis vidáman zsonglőrködik egy vadászgép tetején). A Z világháború egyszerűen csak nevetségessé válik azáltal, hogy még komolyan is veszi magát. Az eseményekben fordulópontként felbukkanó akció- vagy attrakciós pusztulásjeleneteket rendre csak a cselekményvezetés szempontjából fontos karakterek élik túl, mindenki más a film gyilkológépezetének áldozatává válik. Totális nonszensz. Egy idő után erős szkepticizmus indul el a befogadóban, már nem is izgulunk a hősökért, mert minek, úgyis túlélik. A néző azonosulásnak ezennel annyi.

A zombik egyébként nagyon viccesre sikerültek (bár valószínűleg nem ez volt a cél), random mozgáskoordinációjuk és struccokra emlékeztető hangjuk a moziteremben általános derűt okozott. A film horror része is sajnos túl kiszámítható lett, a sokkhatások rendre balul sültek el.

De a kedvencem mégis a vég volt. Ezzel a film végleg bebizonyította, hogy semmi értelme nem volt ennyi pénzt beleölni ebbe a szuperprodukcióba. Hiába a rossz forgatókönyv, a néhol nevetséges látványvilág (mint például a falra törekvő zombitorony), a mosolyfakasztó szörnyek és a rossz színészi alakítások, azért vártam, hogy mondanivalójában hátha nyújt valamit a Z világháború. De nem. A vég konklúziójában a hős mindössze annyit tudott átadni, hogy a háború csak most kezdődik és harcoljatok, mert ez az egyetlen út. Tessék?! És ezzel a komoly filozófiai tézissel mit kezdjen egy átlagnéző, akinek a világában nem rohangálnak elvadult strucchangokat hallató zombik?

Köszönjük szépen.

2/10

A Good Day to Die Hard

A (már nem is annyira) tetszhalott állapotból térünk most vissza, de sajnos nem egy örömködős bejegyzéssel. Az új Die Hard minden csak nem az, amit a Die Hard sorozattól várnánk. A negyedik rész ugyan bizakodásra adhattott volna okot, de az elvárásaim így is mélyrepülésben kezdtek. Sajnos még ezt is sikerült alul múlni.

a-good-day-to-die-hard-review.jpg

John McClane-t újra vásznon látni olyan élmény volt, mikor a kedvenc zenekarod jön koncertezni, de ahhoz már túl öregek és semmi közük már a lemezen hallott dalokhoz – csak nagypapák rohangálnak a színpadon. John papa is erre a sorsa jutott, de ami még ennél is szomorúbb, hogy a fehér atléta pólóra változott. Komolyan, egy világ dőlt bennem össze.

Már az első pillanattól kezdve érezni lehetett a gagyi szagot. Az elején még nem is akartam elhinni, hiszen nem ezt szoktuk meg a Die Hard filmektől. A sztori sehogy sem akart összeállni, Burce bácsi egysorosai sehogy sem működtek. Mosoly helyett inkább szánalommal vegyes szomorúság ült ki az arcomra – egy legenda távozik most közülünk.

Budapest Moszkvaként egészen jól funkcionál, bár pestiként néhány vágóképnél nagyon kilógott a lóláb. De mindenképpen szórakoztató volt látni, ahogy végigzúztak a belvároson miközben törnek-zúznak. Aztán egyszer csak minden illúziónak összetörik, amikor egy dzsippel végigmászik egy tömött kocsisoron. Ezzel együtt a trükkök is egy kis költségvetésű buddy-movie szintjén mozognak.

Összességében hatalmas kiábrándulás a film. Bruce Willis csak halvány árnyéka önmagának. A többi színészről említést sem érdemes tenni. Ha a filmre önmaga paródiájaként tekintünk, még akkor sem működik. Minden téren katasztrófa. 1/10.

Titanic Filmfesztviál

Idén már a 20. és 2013. április 5-13. között kerül megrendezésre.

Upstream Color

De nem csak ennyi van, egy hír is befutott ezzel kapcsolatban.

A 2005-óta versenyfesztiválként is működő, idén 20 éves Titanic Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában 2013. április 5-13. között tíz film vetekszik majd egymással. A szervezők ma hozták nyilvánosságra, hogy Shane Carruth amerikai rendező Feltörő színek című alkotása, a finn Aku Louhimies Fekete golyó című filmje, valamint az ír Lenny Abrahamson Mit tettél, Richard-ja bekerült a versenybe. A Találmány (Primer) című sci-fijéért 2004-ben a Sundance Filmfesztivál zsűrijének nagydíját elnyert független filmes amerikai rendező, Shane Carruth Feltörő színek (Upstream Color) című alkotása egy szürreális romantikus thriller, melyben egy Kris nevű nőt tolvajok rabolnak el, majd egy parazitát helyeznek el a bőre alatt. A finn Aku Louhimies Fekete golyó című filmje egy börtönből szabadult fiatal nő sorsát követi nyomon, míg a harmadik, ma nyilvánosságra hozott Titanic verseny-film a Mit tettél, Richard (What Richard Did) című ír mozi, Lenny Abrahamson rendezésében. A magabiztos tinédzserekről szóló összetett, kifinomult dráma az amerikai teen-noirra valamint Vinterberg és Haneke filmjeinek tradíciójára épül.

süti beállítások módosítása