People ask the question... what's a RocknRolla? And I tell 'em - it's not about drums, drugs and hospital drips, oh no. There's more there than that, my friend. We all like a bit of the good life - some the money, some the drugs, other the sex game, the glamour, or the fame. But a RocknRolla, oh, he's different. Why? Because a real RocknRolla wants the fucking lot.
Ezzel a kis monológgal indít a film, de Mark Strong előadásában és orgánumával válik igazán hatásossá ez a felütés. Sokatmondó, és közben már az alaphangulatot vezeti fel. És az a hangulat, amit megalapoz egészen a stáblista utolsó képkockájáig kitart és talán utána is. Még a moziból kifele jövet is éreztem. Annyira körbevesz, annyira bekebelez, hogy nehéz visszazökkeni (szerencsére). Mert ugye ez az, amit elvárnánk úgy általában a filmektől. Vonjanak a hatásuk alá, "rántsanak be"; érezzem, hogy átélem, amit látok és nem csak külső szemlélő vagyok.
Azt hiszem, mondhatom magamra, hogy Guy Ritchie nagy tisztelője vagyok. Bár még Revolvert nem láttam, de majd annak is eljön az ideje. A neve szinte összeforrt a (mondhatjuk) általa teremtett stílussal. Londoni alvilág, össze-összekuszálódó szálak a történetben és kicsit ügyefogyott hősök. Aztán a végén, mint a gordiuszi csomó egyszerre megoldódik minden. És ez kell a népnek, kell nekem is.
A történet most is a jól bejáratott formákat követni. Talán egy hajszálnyival egyszerűbb volt, mint elődeinél. Vagy lehet inkább elnagyoltabb, nem annyira kidolgozott, mint A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső. Bizonyos részleteket nem zárnak le tisztességesen, vagy ha másképp fogalmazok, akkor többet hagynak a néző fantáziájára. Ez felróható negatívumként.
Aztán talán még az is, hogy nem mert újítani a rendező úr. A jól bevált és teszem hozzá nagyon is működő sablonokhoz nyúlt (megint). Ebből rakott össze újabb két órát. Viszont a tény, hogy nagyon szórakoztató két órát rakott össze – tagadhatatlan.
A film boncolgatásának az elején térnék ki a színészekre. Igaz, hogy nem egy, a színészekre kihegyezett filmmel állunk szemben, de mégsem tehetjük csak úgy félre őket. Személy szerint én meg voltam elégedve azzal, amit a vásznon nyújtottak. Talán Toby Kebbellt és Mark Strongot tudnám kiemelni. Kebbellnek elhisszük, hogy ilyen eszelős; hogy csak egy narkós, de közben a fejében lévő káposztalében úszkál valami, amit igencsak jól használ. Mark Strong meg csak egyszerűen jó és még a karaktere is vicces. A többeknek sincs mit szégyenkeznie. A szövegkönyv nagy ura pedig volt olyan kegyes és a legtöbbjüknek adott a szájába egymondatos idézhető szösszeneteket.
Ha már idekeveredtem, akkor forgatókönyv. Mint már említettem a történetben találhatunk kivetnivalót, ha nagyon keressük. Viszont a szövegek. Nos, azok tényleg nagyon a helyükön vannak.
There's no school like the old school, and I'm the fuckin' headmaster.
Folyamatosan szállítja az olyan csemegéket, amiken még sokáig rágódhatunk jóízűen. Az egymondatos idézhető idézetek. És persze a verbális humor. Végre nem bántak annyira csínján a kifinomultabb, egy kevés gondolkodást is igénylő poénokkal.
A végére hagytam a zenét. Már a moziban is fel-felfigyeltem a háttérben a számokra, de akkor még nem tűnt ki annyira. Vége a filmnek, már a végefőcím is lement és akkor éreztem, hogy ez bizony beszerzős lesz. Azóta is ez szól állandóan. Annyira jól sikeredett. Nemcsak a filmhez passzol minden percében, de önmagában is megállja a helyét. Vannak kiragadott monológok a filmből és mikor vége, a következő szám viszi tovább a hangulatot. A végeredményez húzott vagy 1-2 pontot a soundtrack.
Én megadom neki a 8/10, bár A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, vagy a Blöff szintjét nem üti meg, de nagyon közel van. Már nem is emlékszem mikor szórakoztam ilyen jól filmen. Ezt vártuk Guy Ritchie-től és meg is kaptuk.
