Az a bizonyos első év (I Give It a Year)

A trailer alapján, első blikkre azt mondtam volna, hogy a nézhető rom-komok köre újabb filmmel bővült, de sajnos nem – a Dan Mazer rendezésében mozikba kerülő Az a bizonyos első év még ezt a szintet is alulmúlta.  A film enyhén szólva is gyenge mivoltát még lejjebb rugdossa az egyszerű tény: próbálja magát nagyon komolyan venni és minőségi romantikus komédiának eladni. Viszont több szinten sem ugorja meg ezt – a lássuk be, amúgy sem magas – lécet.

Az a bizonyos elso ev.jpg

A sztori középpontjában Nat (Rose Byrne) és Josh (Rafe Spall) áll, akik első látásra szerelembe esnek és a rózsaszín köd leple alatt elhatározzák, hogy a hét hónapos kapcsolatot követően összeházasodnak. Az esküvő mesésre sikerül, ám a barátok és a rokonok egyaránt kétkedve szemlélik a "hirtelen felindulásból elkövetett frigyet" – sokakban felmerül a kérdés: vajon meddig tart a szerelem? A házas élet első éve megannyi kihívást tartogat a pár számára, akik az idő előrehaladtával egyre inkább megszenvedik különbözőségüket és az ebből kirobbanó konfliktusokat. Nat és Josh egyaránt elgondolkodik azon, hogy jól választott-e párt, mikor életét hozzákötötte a másikhoz. Biztos ő az Igazi? Közben mindkettejüknek meglepetést tartogat az élet egy másik szerelem lehetőségében – legyen az exbarátnő (Chloe – Anna Faris), vagy új munkatárs (Guy – Simon Baker). Egyre inkább közeledik az évforduló, de Nat és Josh igyekeznek megmenteni saját hamvában vergődő kapcsolatukat, nem túl nagy eséllyel.

Bár a házasság intézményének tudatos degradálása nem új téma a filmtörténetben (Felkoppintva) –  megfigyelhetjük, hogy a karrierista Új Világból most már a brittekhez is átszivárgott. A furcsán kifordított alapcselekmény ellenben mégis tudna újat mutatni, hiszen a szerelem helyett inkább a szakítást és az elválást teszi katartikus élménnyé és egy új kezdetté. Kár, hogy ez nem sikerül: Az a bizonyos első év tulajdonképpen elcsépelt dialógusok és jelenetek, néha már a nonszenszig fokozott közhelyek sematikus egymásra dobálása. Kapunk egy már sokszor látott duplarandit, amin a párok keresztben szerelmesek egymásba; „véletlennek” tetsző, de annyira szánalmasan egyértelmű összetalálkozásokat az utcán; és olyan „istenem, már megint ez” határidő-dramaturgiát, amiben a szerelmes Josh – és persze Nat is – PONT eléri az elutazni készülő és éppen vonatra szálló nagy Őt.

A rosszul megírt forgatókönyvön a humor sem segít – pláne mert humortalan. Az egész film alatt egy poénon tudtam őszintén mosolyra fakadni (a „ropis”-on), ami azért lássuk be, elég csekély teljesítmény egy romantikus vígjátéktól. Ez egyébként a majdnem tele lévő moziterem többi látogatójára is igaz volt – a néha felgurgulázó pár másodpercnyi kacaj inkább volt erőltetett és kínos, mint mélyről fakadó. Ráadásul a film a humoradagoláson is elcsúszott: vagy rossz időben, vagy nem megfelelően kitartva jöttek a poénok. A triciklis szex-jelenet alapjaiban sem volt vicces, de hogy még az alkotók hosszú percekig el is húzták a közönség kínzását vele – ez nem csak a humorérzék, de a profizmus hiányáról is tanúbizonyságot tett.

Kis ellensúlyt ugyan nyújtott a színészi játék, legalább ők a tőlük telhető legjobban teljesítettek, noha ez nem tudta megmenteni Dan Mazer Az a bizonyos első év-ét. A rendező a Borat után szerintem most jelentős szabadesésbe kezdett.

3/10