Fél hétre volt megbeszélve a találkozó a Stadionok megállónál. Kicsit korainak éreztem, mivel amiért mentünk, csak 9 körül volt várható. Valamivel 7 után foglaltuk el a helyünket. Küzdőtérre szólt a jegyünk, próbáltunk azért valami normális helyet szerezni, de első sor nem volt cél. A színpadtól olyan 7-8 méterre én már nagyon elégedett voltam, és nem is szándékoztam közelebb menni.

Előzenekar gyanánt a Cynic játszott egy bő fél órát. Még sosem hallottam őket előtte, így elsőre meglehetősen furcsa volt. A dobos nagyon jól tolta, de viszont ha játszott, akkor teljesen elnyomta a többieket, pedig volt ott még 3 gitáros is. Nem figyeltem nagyon intenzíven rájuk, és a közhangulat is olyan volt, hogy "köszi, hogy jöttetek, de most már mehettek". Valahogy én is így éreztem, de ha már ott vannak, akkor azért csak hallgattam milyen zenét csiholnak a gitárból. Összesen egy szám volt, ami elsőre elnyerte a tetszésem. Nem győztek meg, hogy hallgassam őket.

Mikor vége lett, hirtelen elkezdtünk tömörülni. Megjelent mellettem egy külföldi társaság (valamelyik környező szláv országból) és hát nem tettek rám jó benyomást. Kezdtünk kicsit sokan lenni, meg valahogy mindig kifogom a magas embereket és én az átlagos termetemmel ilyenkor erősen hátrányba kerülök. Aztán csak sikerült helyezkedni, és olyan 40 perc várakozás után végre felcsendült az első dallamfoszlány Petrucci gitárjából. Ekkora már kezdtem érezni, hogy bizony a lábaimat igénybe veszi az egy helyben való mozdulatlan álldogálás. De az In The Presence Of Enemies dallamai elfelejtették velem, hogy egyáltalán vannak lábaim.

Innentől már nem volt megállás, egymás után jöttek a számok. Néha megtorpantam, mert nem ismertem fel egyet-egyet, sőt kisebb csodálkozásomra olyan is akadt, amit mintha még nem hallottam volna (esetleg csak nem elégszer :)). Számomra a Dream Theater nem az abszolút és egyetlen, de ez a mellettem állókról nem volt elmondható. Az egyik csávó majdnem végigénekelte az egész koncertet, de ez mindössze egyszer vagy kétszer vált zavaróvá ez pedig a hangmérnököt dicséri. Minden apró hangot tökéletesen lehetett hallani.

Már két szám lement és belekezdenek a harmadikba. Nagyon ismerős – morfondírozok magamban, és tényleg kellett pár ütem, hogy felismerjem. Ez bizony a Misunderstood. Az egyik nagy kedvencem és élőben fergeteges élmény volt. Az intro rész után feltűnik James LaBrie és belekezd:

Waiting
In the calm of desolation
Wanting to break
From this circle of confusion

És nincs mit tenni. Énekelni kell LaBrie-val együtt. A szöveg, a zene… Minden együtt van, de ha azt hittük, hogy csak akár a csúcs közelében vagyunk, akkor hatalmasat tévedünk. Ez még szinte csak a bemelegítés volt.

Abban a két órában látszott a zenészeken, hogy tényleg a zenéért és a közönségért játszanak. Nincs erőlködés és nem kell felesleges figyelemleterelés (mint táncosok, vagy valamilyen vetítés a háttérben), mert elég a zene. Elég, hogy ott vannak, és bűvölik a gitárt, a dobokat, vagy a billentyűket. Őrületes mit tudnak, és talán nem túlzás, ha már szinte betegnek minősítjük, amit a színpadon művelnek. Petrucci úgy játszik a gitáron, hogy közben alig mozdul a keze (vagy csak nem látjuk, mert olyan gyors?), és a hangszórót olyan zene hagyja el, hogy csak ámulunk. Más szerintem már tépné a gitárt, hogy ilyesmit kicsiholjon belőle, de neki elég, ha csak kicsit mozgatja a kezét. Sokszor még ugrálni és őrjöngeni is elfelejtünk, mert csak csodáljuk tátott szájjal, hogy mire képesek ott fent a színpadon.

Rápillantok az órára, még csak 10 óra, aztán egyszer csak sötét minden és elhangzik a bűvös "Thank you Budapest", és vége. Az utolsó egy óra elrepült. Nem éreztem, nem vettem észre, pedig ott volt. Zárószámként felcsendült a Pull Me Under (alább a videón), és megint csak együtt üvöltöttük LaBrie-val a szöveget. Vége és kimennek. De még visszajönnek, mindenki tudja, nincs itt meglepetés. Vagyis csak azt hittük, mert amit ráadásként játszottak, az valami őrület volt. Petrucci és Rudess közös szólója idegeket szaggatott – hatalmas volt, felejthetetlen. Tökéletes lezárása a két órának, ami talán eddigi életem egyik legjobb koncertélménye (bár be kell valljam, nem viszem túlzásba a koncertre járást).

Hazafele úgy éreztem, hogy nem is a lábamon járok, hanem az már nincs. A térdem, a sípcsontom, szóval úgy az egész lábszáram lüktetett a fájdalomtól. De nem panaszkodom, megérte a várakozást, az ácsorgást és még a nem túl kedves külföldiek sem tudták rombolni az élményt.

A végére pedig itt egy kis videó. Egészen jó minőség és valamelyest a hangulatot is visszaadja. :))