Az amerikai középiskolás társadalom nagyjából elszeparált rétegeiből érkezik az az öt diák, akiket egy szombati napra összezártak valamilyen büntetés miatt. Reggel hétkor tökéletes idegenként érkeznek, de nap végére megváltozik valami. Reggel még furcsán néznek egymásra. Van, aki undorral vegyes lenézést érez, más éppen felnéz egy kicsit a többiekre és persze van a rosszfiú, aki a "ki nem szarja le" elvet vallja.

Ez az öt diák majdnem teljes mértékben lefedi az iskolai klikkeket. Érdekes ötlet összeereszteni 5 olyan tanulót, akik normál körülmények között nem beszélnének egymással. Ennek oka persze nagyon eltérő. A stréber srác nem merné megszólítani a "nagyokat", a népszerű bálkirálynő, vagy éppen az élsportoló pedig nem ereszkedne olyan mélyre, hogy megszólítson egy strébert, vagy éppen egy züllött srácot.

A film sok helyen jól bevált klisékre épít. Ilyen például a diákok kapcsolata, és hogy ki kivel fog kavarni vagy éppen kik között izzik a levegő. S ezek a klisék hátrányára is válhatnának filmnek, de nem ez a helyzet. Például a levegő izzását nem kell odaképzelnünk, mert a színészek annyira hitelesek, hogy tényleg átélhető és tapasztalható, ahogy Bender és Claire között szinte szikrák pattognak. De nemcsak kettőjük játékát lehet dicsérni. Bármelyik szereplőt kiemelhetném, még Mr. Vernont, a tanárt is.

A játékidő első fele sokszor vicces, és sokszor ez a humor iróniából, néha már gúnyból fakad. Aztán egyszer csak megváltozik valami. Észrevétlenül, de nagyon élesen. Egyik pillanatról a másikra egy könnyed vígjátékszerű film helyett, egy súlyos, gondolkodásra késztető drámában találjuk magunkat. Egy olyan drámában, ahol olyan súlyos kérdéseket tesznek fel egymásnak, hogy csak nézünk. Ott van például Brian, aki talán legjobban ragadja meg a lényeget. Azt kérdezi a többiektől, hogy hétfőn minden olyan lesz, mint akkor, vagy mindenki visszatér a konvenciók közé. És bizony ez elég érdekes kérdés. Persze akkor őszintén egyik sem tudja azt mondani, hogy a most kötött barátságuk átvészeli majd a hétfőt. És ez tényleg csak egy kiragadott példa.

Talán többet nem is kell mondanom. Ezt a filmet látni kell. Pont. Egyedi, nagyszerű és végig leköt. Ugyan kevés helyszínen és kevés szereplővel dolgozik a film, mégsem válik soha unalmassá. Ez persze a nagyon jól megírt forgatókönyvnek köszönhető. Nem is írok többet, csak NÉZZÉTEK!

The Breakfast Club
színes amerikai vígjáték, 93 perc, 1985
r: John Hughes