Érzelmileg távol maradni egy filmtől kétélű fegyver. Mind a néző, mind a rendező oldaláról nézve. Az Éhség esetében mindkettőt figyelembe kell venni. Ez a film nagyon szikár, távolságtartó, csupán vizualitásával akarja elmesélni az egész "történetet", közben érzelmeket akar kicsikarni, de elvárja azt is, hogy távol maradjunk. Az Éhség nem egyszerű film.

Steve McQueen rendező már-már egy dokumentumfilm pontosságával ábrázolja az IRA tagok bebörtönzését. A börtönlétet, az eszméket, a szenvedést és elhatározást. Vagyis így tűnik elsőre. Ez mind a szikár vizualitás "műve". A film nem hagyja, hogy a burok alá tekintsünk, és ha megpróbáljuk, akkor betonfalakba ütközünk. Amit látunk, az mind pontosan kiszámított, nincs meg a valóság érzése, közben pedig letaglóz a valóságos ábrázolásmód.

Az Éhség pont egy ilyen ellentmondásos film. Egyik pillanatban sem lehet eldönteni, hogy éppen mit akar. Az emberi makacsságot és kitartást veszi-e górcső alá, vagy éppen az emberi hülyeséget. Az IRA tagok akár életüket is képesek feláldozni egy magasabb ügyért, de tényleg magasabb az az ügy? Csak nézőpont kérdése.

A film ügyesen három részre bomlik és olyan, mintha három teljesen eltérő kisfilmet látnánk, csak a helyszín közös. Az elején a börtönlét, vagyis azok a körülmények, amit a rabok önként, leállatiasodva vállalna. A saját szarukban, húgyukban fetrengenek naphosszat. Tényleg érdemes? Ér ennyit egy eszme? De a film valójában ezzel nem foglalkozik, ezt csak mi képzeljük oda mögé. Számomra az első harmadban az érzelmi terror, amit a film próbál gyakorolni, egyáltalán nem működött. Nem mintha a későbbiekben meghatódtam volna Bobby Sands éhezésétől.

Elvárnánk, hogy ez a film kifacsarjon érzelmileg, de közben nem sikerül neki. Itt nagyban építettek a befogadóra, és sokaknál – köztük kicsit nekem is – talán pont ezért is nem működik rendesen a film. Nem jut elég mélyre a nézőben, és így csak húgy és szar marad, némi börtönőri brutalitással megfűszerezve. Nem több puszta képnél.

A három részes tagolás közepén egy hosszú beszélgetés van Bobby Sands és egy pap között. Próbálnak egy kis értelmet adni az egész tüntetősdinek. A film némasága után a hosszú beszélgetés szinte fáj a fülnek. Két ember ül egymással szemben és már mikor leülnek tudják, hogy felesleges szájtépés lesznek az elkövetkezendő percek, de mégis beszélnek – teszik a dolgukat, mintha kötelesség lenne. Mindketten döntöttek, kialakult az értékítéletük és ezen egy fikarcnyit sem akarnak változtatni. Ugyanezt tudják a másikról és mégis van egy kis meggyőzési szándék bennük.

A végére maradt a főétel, az éhezés: Bobby Sands éhségsztrájkja. Itt megint elnémul mindenki és egy kórházi ágyon kívül nem sok mindent látunk. A film szikár vizualitása egy percre sem hagy el minket. Ez az egyetlen biztos pont. Az éhség próbára teszi az ember hitét. Bobby Sands kitartása és végtelen hite egy eszmében, szinte emberfeletti. Néha elég csak a kép borzalma, de itt ez kevés volt. Nem működött, nem közvetítette a szenvedést, még akkor sem, ha borzasztó képeket tár elénk. Ezt ki tudjuk rekeszteni, így az érzelmi töltet is kívül marad.

Részemről a filmet nem nagyon tudom hova tenni. A maga módján érdekes, de közben unalom veszi körül (feleslegesen elnyújtott jelenetek, mint például a rabok vizeletének visszasöprése a cellákba). Kicsit többet vártam volna a filmtől, de abban, hogy a film nem nyert meg magának, én is vastagon benne vagyok. Pontszámilag 6/10. Ezt a filmet megnézni inkább érdekes kísérlet, mintsem moziélmény.

Hunger
színes, angol-ír történelmi dráma, 96 perc, 2008
r: Steve McQueen