A (már nem is annyira) tetszhalott állapotból térünk most vissza, de sajnos nem egy örömködős bejegyzéssel. Az új Die Hard minden csak nem az, amit a Die Hard sorozattól várnánk. A negyedik rész ugyan bizakodásra adhattott volna okot, de az elvárásaim így is mélyrepülésben kezdtek. Sajnos még ezt is sikerült alul múlni.

John McClane-t újra vásznon látni olyan élmény volt, mikor a kedvenc zenekarod jön koncertezni, de ahhoz már túl öregek és semmi közük már a lemezen hallott dalokhoz – csak nagypapák rohangálnak a színpadon. John papa is erre a sorsa jutott, de ami még ennél is szomorúbb, hogy a fehér atléta pólóra változott. Komolyan, egy világ dőlt bennem össze.

Már az első pillanattól kezdve érezni lehetett a gagyi szagot. Az elején még nem is akartam elhinni, hiszen nem ezt szoktuk meg a Die Hard filmektől. A sztori sehogy sem akart összeállni, Burce bácsi egysorosai sehogy sem működtek. Mosoly helyett inkább szánalommal vegyes szomorúság ült ki az arcomra – egy legenda távozik most közülünk.

Budapest Moszkvaként egészen jól funkcionál, bár pestiként néhány vágóképnél nagyon kilógott a lóláb. De mindenképpen szórakoztató volt látni, ahogy végigzúztak a belvároson miközben törnek-zúznak. Aztán egyszer csak minden illúziónak összetörik, amikor egy dzsippel végigmászik egy tömött kocsisoron. Ezzel együtt a trükkök is egy kis költségvetésű buddy-movie szintjén mozognak.

Összességében hatalmas kiábrándulás a film. Bruce Willis csak halvány árnyéka önmagának. A többi színészről említést sem érdemes tenni. Ha a filmre önmaga paródiájaként tekintünk, még akkor sem működik. Minden téren katasztrófa. 1/10.