Ezt a filmet egyetlen mondatban össze lehet foglalni. Ez pedig nem lenne más, mint a fellengzősen hangzó: az ok nélküli film. Pedig tényleg erről van szó. Még maguk a szereplők is bevallják ezt. Persze ez görbe tükör akar lenni. Görbe minden szempontból mindenkinek. Próbál betartani a nézőnek, a filmkészítőknek, a stúdióknak, magának a hollywoodi álomvilágnak. Szóval mindennek, ami filmmel kapcsolatos. Kár, hogy a nagy görbület kellően távolról már csak egy lapos felületnek látszik. Itt is ez történik. Folyton egy lépést kell hátrálnunk, hogy a film ne másszon az idegeinkre, de mire kellő távolságba érünk, a görbület már inkább csak egy sima felület.

A Rubbernek megvannak a jó pillanatai. Néha csak úgy elrepül 20 perc a rövid 85 perces játékidőből. Aztán a következő két perc maga a kínszenvedés. Nem tudunk hova ülni a székben, hogy csak egy picit is elviselhető legyen az unalom. És aztán megint, semmi váltás nélkül elröppen 20 perc. A végén mégis inkább az élményt hamuvá égető unalom marad meg, mintsem a néha igenis nagyszerű pillanatok emléke.

A Rubber története talán felvillant valamit az ok nélküliségből. Adott nekünk egy közönséges autóabroncsunk. Egy szép napon valami sivatagos környezetben öntudatra ébred és elkezd gurulni. Kemény élet ez, és útja során néha még akadályokba is ütközik. Aztán mint minden teremtményen rajta is kitör, hogy több szeretne lenni. Ehhez felfedezi magában a képességet, hogy el tud pusztitítani dolgokat. Nem kell sokat várnunk az első lerobbanó emberi fejre sem. Aztán a következőre meg főképp nem. És akkor itt akad el a történet. Innen nem bír kimozdulni, mert ez tényleg annyira, de annyira lenyűgöző...

Valójában a film attitűdjével van baj. Azzal, hogy "na akkor én most nagyon megmutatom és bemutatok a rendszernek". Ezt nem lehet erőltetni. Ez vagy jön magától és valami nagyszerű születik, vagy nem és akkor szenvedés van a köbön. Itt sajnos a második eset áll fenn.

Egy részről másfél elpazarolt órának is tekinthetjük ezt a filmet, vagy levonhatjuk a tanulságot. Azt a tanulságot, ami kivételesen nem a vászonról árad felénk. Az a film, ami bebandzsítósan köldökbámulósnak tűnik, az valójában az is. És ha erre nincs gyomrunk, akkor nem érdemes erőltetni. Az ennyire durva művészi "önkifejezés", ami teljesen öncélú megvalósításokba fordul (mindegy, hogy zene, forgatókönyv vagy rendezés), már nem befogadható egy átlagos – inkább könzönségfilmeken szocializált – filmkedvelőnek sem.

Lehet azt mondani, hogy mekkora eszmék vannak itt, és hogy mennyire ötletesen használja ki a környezetet. Még azt is fel lehetne emlegetni görbe tükör tényleg görbe, csak jó szögből és távolságból kell nézni. Nos kérem ez számomra és szerintem a filmnézők nagy részének is felesleges. Persze látom az értéket, meg az akarást, csak leszarom – hogy ilyen vulgáris legyek itt a végére. A film megtekintését én csak nagy körültekintéssel javaslom, ha már valaki erre vetemedik.

Pontszám ezúttal nem lesz. :)

Bemutató: december 30.