Elkezdtem úgy nézni ezt a filmet, hogy nem tudtam semmit róla. A történetről csak annyi derengett, hogy van egy lány, aki bajba keveredik, meg hogy ennek a bajnak mindenféle erotikus felhangja is van. Így filmet nézni nagyon nem szeretek. Ilyenkor az első 10 percben totál hülyének érzem magam, mint első félévben mikmak* előadáson, amikor belelendült a tanár. Aztán ahogy haladt előre a cselekmény, még mindig hülyének éreztem magam, de már kicsit másképp. És ez egy meghatározó érzéssé vált a filmmel kapcsolatban.

Mima popsztár, de tovább akar lépni. Az ügynöke a színészetet javasolja és szerez is neki egy kis szerepet. Furcsa gyilkosságok történnek és Mima gyanakszik. Paranoiás lesz, sőt egy rajongója követni is kezdi (stalking jelleggel). És ha ez még mind nem lenne elég szegénynek, mintha popsztár önmaga is üldözné.

Már a bevezetőben is említettem, hogy totál hülyét csinál belőlünk a film. Lelkes nézőként próbáljuk kitalálni, mi lehet a titok nyitja. Sémákban gondolkodunk, és minden olyan egyszerűnek tűnik az elején. Aztán egy vágás, és máris új ötletek rohannak meg, miközben Mima egyre jobban az összeomlás szélére sodródik. A vágás és az idő érdekes kezelése okozza a néző bizonytalanságát és tökéletes elveszettségét. Egyik percben még biztosak vagyunk, hogy ki áll a történtek mögött, aztán egyszer csak megdől minden.

Egyik ötletből a másikba esünk, de közben marad időnk Mima belső vívódására is. A Perfect Blue egyáltalán nem pörgős film. Lassan hömpölyög a számára kijelölt mederben, de így is teljesen leköt. Egy perc nyugalmat nem hagy a nézőnek. Folyton kérdésekkel bombáz. Újabb és újabb kérdéseket vet fel. A központi kérdés mégis Mima belső vívódásában keresendő: meddig érdemes és meddig éri meg elmenni a siker és elismertség érdekében? Erre próbál választ keresni (de sosem akarja megválaszolni). Közben hullanak az emberek, és mi egy thrillerbe oltott jellemrajzi drámában találjuk magunkat.

Mikor megjelenik Mima popsztár énje, akkor kezdünk igazán megzavarodni. S mikor a film legvégén a rendező feloldja a rejtélyeket és kezünkbe adja a kulcsot, a kételyek csak nőnek, ahelyett hogy szűnnének. Mikor a stáblista is eltűnt és az utolsó dallamfoszlány is kimegy a fejünkből, még mindig csak bambulunk és nem nagyon értjük a dolgokat. Lassan összeáll a kép és tisztázódnak a szerepek, a részletek is helyükre kerülnek. És egyszer csak belénk hasít a felismerés: bolondot csináltak belőlünk, és mi ezt tudtuk, hallgatólagosan bele is egyeztünk, de nem tettünk ellene semmit. Igazából nem tehettünk semmit. Satoshi Kon filmje tökéletesen tartja fenn a szálakat mozgató személy kilétét elfedő homályt. Ebben segítségére van az egyáltalán nem megszokott vágás. Tökéletes munka.

A Perfect Blue szintén egy olyan anime, ami nemcsak a műfaj szerelmeseinek javallott. Elsőre talán nehéz darab és a tények ismeretében újranézéskor szinte biztos, hogy minden átértékelődik majd (ezért újra is kell majd nézni olykor). A rengeteg rejtett utalásra majd csak, mint a rendező kedves emlékeztetőire tekintünk majd, amik figyelmeztetnek a szörnyű vég eljövetelére.

Perfect Blue
színes feliratos japán animációs film, 81 perc, 1997
r: Satoshi Kon

*Mikró- és makróökonómia