Ha Japánra gondolunk, rögtön a high-tech cuccok és a mérhetetlen embertömeg jut az eszünkbe. Nem is gondolnánk, hogy Japánnak van egy sokkal nyugodtabb arca is. A Rövidlátók pont ezt részét mutatja meg Japánnak, amiről talán azt hittük, nem is létezik.

Naoko Ogigami rendező egy fantasztikus spirituális utazásra invitál minket, egy nagyvárosi tanárnő szemén keresztül. Egy, a forgalmas világtól távol eső szigetre megy nyaralni Taeko, de ő sem tudja miért pont oda. Egy sziget, ahol nem lehet semmit csinálni, viszont teljes nyugalom van, az óceán gyönyörű, és ha engedjük, megtalál minket a belső béke.

Taeko zaklatottan érkezik, idegennek érzi azt a nyugalmat, ami körülveszi a szigeten. Nem tud mit kezdeni a helyiekkel sem – túl nyugodtak és kiegyensúlyozottak számára. Nem tudja beleilleszteni saját életszemléletébe azt az idilli világot, ami a szigeten uralkodik. Elsősorban ezzel kell megküzdenie, hogy megtalálja végre, amit oly régóta keres, de nem mer bevallani magának – a lelki békét.

Sziget, óceán, tengerpart, naplemente és napfelkelte – ezek olyan összetevők, amik mind megtalálhatók a film képi világában, és amik egy tehetséges operatőr keze közül csak csodálatos felvételek formájában kerülhetnek ki. Az óceán és a teljesen fehér homokkal borított tengerpart egyszerűségében gyönyörű. Ehhez még hozzáadjuk a kellemes fényképezést és már nem marad más hátra, mint kényelmesen hátradőlni a székünkben és elmerülni a tájban.

A japánokról azt gondoljuk, hogy hidegek, távolság tartóak, és az érzelmeiket megtartják maguknak. Nem járunk messze az igazságtól, de azért árnyaltabb a helyzet. Viszont a Rövidlátókban nagyon jól kijönnek a nyugati és keleti szemlélet különbségei, sőt az alapvető viselkedésbeli eltérések is. A szereplők sokkal nagyobb távolságot tartanak egymás között, de a nézővel szemben is (talán még saját magukkal szemben is). Akármennyire is "sorstársak", mert összehozza őket a sziget szépsége, mégis idegenek maradnak egymás számára.

A film zenei aláfestése különleges és nagyon hangulatos. Egyszerűen teljesen telibe találnak a kellemes és nyugodt dallamok. Nincs gitár, nincs dob, inkább csak a klasszikusnak mondható hangszerek szólalnak meg. Egy kellemes naplementét az óceán partján nem is tudunk elképzelni másképp. Az i-re a pontot mégis a mandolin teszi fel. Furcsa hangja és a rajta megszólaltatott nagyszerű dallamok szinte hozzásimulnak a történethez, új színt visznek bele.

A Rövidlátók története nem vezet sehova, a karakterek fejlődnek némiképp főleg Taeko, de még ez sem jellemző. Ez a majdnem két óra csendes nyugalmat áraszt, amire manapság nagy szükségünk van. Nem akarja megváltani a világot, nem akar újat sem hozzáadni, de mégis mosolyt varázsol az arcunkra. Közben nem kapkod a kamera, néhány meglepően hosszú snittel is találkozhatunk. A szereplők keveset beszélnek, de ha kinyitják a szájukat, akkor érdemes odafigyelni arra, amit mondanak.

Akárhonnan is nézem, a Rövidlátók egy nagyon jó film, megérdemli a figyelmet. Még megy mozikban, így mindenképpen érdemes elmenni és megnézni, ha lehetőségünk van rá.

Megane (Glasses)
színes japán film, 106 perc, 2007
r: Naoko Ogigami