Az első képkockán megjelenő főszereplőn akaratlanul is röhögünk. Ennyire lúzer arcot már nagyon régen láthattunk mozivásznon. Az egész gyerekből sugárzik a tehetetlenség, és az élehetetlenség. Aztán valahogy mégis működik a karaktere. Bár megszeretni csak pár múló pillanat erejéig sikerül.

Nagyon depresszív a főhősünk a sztori szerint, de valahogy mégsem tűnik különbnek egyetlen átlagos tininél sem. Ugyanazokkal a problémákkal küzd, csak a túlzott önsajnálattal nem bír. Ezért is kerül jelentkezik be pszichiátriára, ahol valamilyen csoda folytán 5 nap alatt ráébred a képességére, hogy feldolgozhatóak az olyan dolgok, mint továbbtanulás és a lányok kérdése.

Annyira esetlen és béna a főhős, hogy így leírva tűnhet úgy, hogy a film összeomlik két perc után, de valami csoda folytán mégsem teszi. Sőt, minden perccel egyre jobban működik. Ahogy elérjük a játékidő kétharmadát, már nagyon is szórakoztatónak találjuk a filmet. A rendező valahogy működésre bírja a jeleneteket és a furcsa coming-of-age történet is működik valamennyire.

Talán a mellékszereplők hozzák vissza filmet. Zach Galifianakist elviselhetetlenül irritálónak találtam a Másnaposokban, de itt mégis szerethető. Pedig akkor úgy tűnt, hogy ez lehetetlen. Béna főhősünk párja Emma Roberts. Valójában miatta ültem neki ennek a filmnek. Egészen tehetségesnek tartom és van is remény számára.

A sok önsajnálkozás közepette becsúszik egy-két nagyszerű jelenet is. Például ott van az éneklős jelenet, mikor stílszerűen az Under Pressure kerül terítékre. A legtöbb esetben viszont nem értem mit akart a rendező érzékeltetni. Lehet, hogy az egész tini-depressziós általános állapotot akarta kicsit felnagyítani és ennek az eszköze a kórház. Lehet, hogy ezzel akarja érzékeltetni, hogy nagy problémák vannak itt éretlen testekbe csomagolva. Nem tudom. A koncepcióban lehetne potenciál, de a tehetetlen főszereplő srác megöl mindent. Valójában annyira nem szörnyű a játéka, csak nem elég hiteles a lelki szenvedése. Kifele csak egy félénk és lépni nem merő tini látszik, és bár ezt jól hozza, de ez ide mégis kevés.

A happy end a végén nem túl meglepő. Ez már csak így van a filmekben. A lúzer főhősről a végére kiderül, hogy nem is annyira lúzer. Itt azért nem mentek olyan messze, hogy suli sztárja legyen a végén, de kilométeres mélységből visszahozták a 0 szintre és egy normális tinit faragtak belőle.

Az It's Kind of a Funny Story hibái és hiányosságai ellenére is egy kedves és szerethető film. Valójában csak a főhőssel nem vagyok kibékülve, de vele nagyon nem. A többiek jók, a zene is jó. A történet is elmegy – a coming-of-age sztorik egy 1001. mutációja, de ez nem baj. 7/10.