Talán oktalanság egy ilyen zseniális klasszikus felidézése, de úgy gondolom, muszáj egy rövid főhajtással tisztelegnem az egyik legnagyobb kortárs európai filmrendező-egyéniség, Pedro Almodóvar előtt*. Ezt pedig nem mással teszem meg, mint az 1988-as, egyik első, nagy sikert hozó művével, az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén-nel. Az ebben megjelenő sajátos stílus megalapozza pályáját és végigkíséri egész munkásságát.

A filmet az egzotikus, harsány színek kavalkádja, a váratlan fordulatok és a véletlenekből kialakuló képtelen jelenetek uralják. Ez Almodóvár sajátja! Sajátos stílusa áthatja a tréfásan és abszurdan közölt történetet is, melynek főszereplője egy színésznő, Pepa. Magánélete a feje tetejére fordul, szeretője váratlanul és szó nélkül elhagyja, a lehető legrosszabb időpontra időzítve ezt, ugyanis Pepa állapotos. A színésznő lelkében eltörik valami, a teljes idegösszeomlás szélére jut, miközben eredmény nélkül próbálja lezárni magában az ügyet.  Lakásában azonban - ahol gyakorlatilag a film egésze játszódik – egyre-másra tűnnek fel hasonlóan fura idegállapotban lévő szereplők, mint a terrorizmus vádjába keveredett barátnő, a lakást megvenni kívánó párocska, telefonszerelő, rendőrök és egy mindenre elszánt, őrült asszony is. A jelenetek sűrűsödnek, felpörögnek, szerelem szövődik, pisztoly dördül, egy telefon kirepül az ablakon. És hogy mi van a gazpachoban? A végére az is kiderül!

A cselekmény fordulatos, és messze meghaladja az elcsépelt melodrámai sémákat, amikkel egy ilyen történetalap kecsegtetne. Egyszerre vicc, dráma, pszichoanalízis és káosz – és mégis egy kicsit életszagú. A színészek briliáns módon belesimulnak és együtt hullámzanak a közeggel és a történésekkel. Nem véletlen, hogy ez a bámulatos film az egyik első a fiatal Antonio Banderas pályáján, és milyen tökéletes indítás!

Az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén hivalkodóan harsány, az egészet jellemzi valami eltúlzottság, mintha a rendező saját akarata szerint aknázná ki a tipizált spanyol stílust és életvitelt. A dialógusok és jelenetek színpadiasak, eltúlzottak, akárcsak a megjelenő érzelmek. Pepa lakása szinte már a tökéletesség határát súrolóan megkreált – még akkor is, ha a teraszon történetesen egy dzsungel burjánzik. A szereplők karakterisztikusan elrajzoltak, mindegyiket jellemzi valami bájos, de nem valós esetlenség. Ebben a világban minden és mindenki kreált, mindennek kiemelt helye van. Mintha Almodóvar tudatosan is rámutatna arra, hogy a film nem valós, hanem csinált dolog. Elidegenít, de csak annyira, hogy az alkotás még beszippanthasson minket, a lehető legnagyobb abszurditások ellenére is!

Az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén ellentétekkel dolgozik, és pont emiatt annyira sajátosan kiváló film. Egyszerre könnyed, és mégis komoly, elidegenítő, de magával ragadó, harsány, de valahol kiüresedett is. De hát… talán ilyen az élet is!

10/10