A srác beül egy kocsiba és nekiindul az útnak. És jó neki, mert megteheti. Mert van akkora távolság, hogy ha 24 órát megy egyfolytában, akkor még mindig az ország határain belül van. És utazik az utazásért, csak ezt még nem tudja, de majd rájön, mikor megérkezik. És nagy szerencséjére visszafele is kell mennie, és már tudja, miért utazik: az utazásért.

Ennyivel ki is merítettük a roadmovie műfaját. Ennek ellenére mégis ez az egyik olyan műfaj, amiből megszámlálhatatlan mennyiségű filmet vagyunk képesek megnézni, mindenféle hőzöngés nélkül. Tényleg minden ilyen film ugyanazokból a sablonokból építkezik. Kérdezhetjük tehát, hogy miért? Miért nézi mindenki mégis oly szívesen? A választ szerintem egyszerű. A vágy. Bizony. A vágy miatt. Mi nem tehetjük, meg hogy csak úgy beülünk egy kocsiba vagy felülünk az első vonatra és hátrahagyunk mindent. Valami hátra húz, valami nem enged: a felelősség.

Esetünkben ezt az egész alapot nyakon öntjük egy kevés függetlenfilmes "hangulat-szósszal" és kész vagyunk. Ez nem kötekedés akar lenni, mert mindenki szereti a feelgood érzést, főleg akkor, ha a film alatt végig ott bizsereg. És itt bizony, hogy bizsereg.

A lendület néhány helyen megtörik a filmben, és ilyenkor nehezen kapaszkodik vissza az eredeti sebességhez. Ilyenkor kicsit unalmassá és vontatottá válik a film. Ezektől a részektől eltekintve, viszont fent tudja tartani a hangulatot.

A főszereplő, Lou Taylor Pucci számomra ismeretlen. Nem egy csiszolatlan gyémánt, aki rögtön betör a filmiparba és nagyon rövid idő leforgása alatt válik keresett színésszé. A főszereplő páros női tagja Zooey Deschanel. Bármilyen írást is olvasunk vele kapcsolatban mindenki hasonlóan nyilatkozik róla. Van egy frázis – egyik ismerősömtől származik – és azt hiszem ide tökéletesen illik: Zooey Deschanelra mondhatjuk, hogy ő bizony ridiculously beautiful. Nem tudom megmondani miért van ez, talán a szemei, vagy az arca. Olyan megfoghatatlanul szép. De, hogy ne csak veleszületett adottságait méltassam: színészként is megállja a helyét. Igaz, hogy itt nincs nagyon mit domborítania, mert erre a forgatókönyv nem ad lehetőséget, de amit rá oszt, azt tisztességgel megoldja.

Ha független film, akkor kötelező a jó soundtrack. Itt ezt meg is kapjuk. Kellemes dallamok szólalnak meg a film kicsit több mint 90 perce alatt. Érdekes jelenség, hogy a függetlenfilmeknél mennyivel nagyobb hangsúly van a zenén. Mondjuk én nem bánom: jó film, jó zenei aláfestéssel. Igazi ínyenc is lehet, csak valami megfoghatatlan pluszt is kell nyújtania és már kész is.

Ez az apró plusz nincs meg, így szimplán csak egy kellemes filmélmény. A roadmovie-k szerelmeseinek pedig már majdhogynem kötelező darab. 8/10.