Az elmúlt időben a címben szereplő színész két filmjéhez is volt szerencsém. A két film között majdnem 10 év telt el s emberünk megemberesedett ez idő alatt. Pontosabban felszedett pár kilót. Ráadásul ezt úgy tette, hogy nagyon meglátszik, teljesen más karaktere lett az arcának. Ez mondjuk csupán érdekes, de egyáltalán nem fontos.

Az első film a Jack és Jill a világ ellen. Tipikus romantikus film. A készítők semennyi fáradtságot sem vettek, hogy csak egy kevés eredetiséget is vigyenek bele. Meglátja, megszereti, összevesznek, kibékülnek a legvégén pedig „happily ever after”. Ennél többet képtelen nyújtani a film. Közepesen gyenge, sőt talán csak simán gyenge. Igazából háttérzajnak tökéletes, a tejes figyelmünket nehezen kötné le, mert minden történés kiszámítható.

Egy reklámszakember és egy beteg lány egymásra találása. A lány szerepében Taryn Manning. Eddig még egyetlen filmben sem láttam, de itt nem nyújtott olyan meggyőző teljesítményt, hogy rohanjak és beszerezzem pár filmjét. Játéka néhol teljesen hiteltelenné válik, és ez már az élvezhetőség rovására megy valamelyest. Freddie megállta a helyét, bár az érzelmek árnyalt kifejezésénél még van hova fejlődnie.

Mint már említettem, háttérzajnak tökéletes, viszont mint egészestés film csődöt mondott. Elsősorban a forgatókönyvön bukott el, mert lehetnek akármilyen bénák a színészek egy romkomban azért elvegetálnak annyira, hogy jól szórakozzunk.

A másik csodás darab a Wing Commander, magyarul Az űrkommandó. No, talán ki sem kell emelnem, hogy a magyar cím egy hatalmas melléfogás. Nemcsak, hogy köszönőviszonyban sincs az eredetivel, de még bénán is hangzik. A film maga 1999-ben került a nagyközönség elé. Valójában egy B listás akció-scifi.

A díszlet hagy némi kívánni valót maga után: a filmbeli vadászgépek erőteljesen hasonlítanak a II. világháborús társaikhoz. A különbség csupán annyi, hogy ezek az űrben repkednek. A hordozóhajót pedig egy az egyben tengeralattjárónak nézhetnénk, ha nem látnánk a csillagokat körülötte. Kívülről is, belülről is meglepő a hasonlóság. Lehet ez volt kéznél. Az ellent legalább maszk mögé dugták. Zöld és erőteljesen kutyára hasonlító (de csak arcban, mert azért 2 lábon járnak) lények ők, akik az emberiséget teljesen el akarják törölni, mindenféle különösebb ok nélkül.

Végül is eltekinthetünk a díszlet gyerekbetegségeitől, mert az élvezhetőséget egyáltalán nem rontják, sőt néhol jókat lehet rajta mosolyogni. A történet középpontjában Christopher Blair hadnagy áll, aki a zarándokoknak (az űr első felfedezőinek) leszármazottja és mellesleg ezért közmegvetés tárgya. Viszont genetikai adottsága, hogy nagyszerűen navigál az űrben és olyan helyen is képes (teret) ugrani, ahol más nem. Még a számítógép sem. Aztán megmentik az emberiséget, a galád támadókat pedig egytől egyig átsegítik a másvilágra.

Itt színészi fronton azt kapjuk, amit elvárhatunk. Van egy kevés dráma, ami persze nem megy olyan jól, mert akkor már tényleges érzelmeket kéne látni az arcokon, de ezen kívül minden a helyén van. A karakterek teljesen a sablont követik: van vagány pilóta, visszahúzódó világmegmentő, bölcs és rejtélyes kapitány, valamint női felettes. Persze még sokan mások, de ők már nem férnek a felsorolásba.

Gyengécske történet és a már-már viccesnek mondható díszlet ellenére élvezhető másfél órát ígér (és ad is) a film. Üde színfolt volt Tchéky Karyo, a mogorva kapitány szerepében. Sokat gondolkoztam, hogy honnan olyan ismerős az arca, de végül rájöttem, hogy a A magban volt bombaszakértő.