"A kultuszfilm olyan alkotás, amely mindamellett, hogy megosztja a világot, gondolkodásra ösztökéli az embereket." (Ismeretlen szerző) 

Már egy ideje érlelődött bennem az elhatározás, hogy véleményemnek adok hangot ezzel a filmmel kapcsolatban. Viszont fennáll a veszély, pontosan a Pop, csajok, satöbbi stílusú filmek kapcsán, hogy nagyon megoszlik az emberek véleménye. Nehezen mondhat bárki, ebben az esetben, olyan "kritikát" a moziról, amire a többség helyeslően bólogatna: igen, én is így gondolom. Ez ráadásul azért egy "extrém" helyzet, mivel témáját tekintve egy olyan lelki folyamatot boncolgat, amiben szerintem tíz emberből nyolcnak biztosan volt már része.

Chicago városában él Rob Gordon (Jonh Cusack), a Championship Vinyl nevű kis lemezbolt tulajdonosa. Élete nem bővelkedik túl sok izgalomban egy teljesen átlagos, hétköznapi ember. Bár, ez nem teljesen igaz, mivel ha valaki olyan fanatikus szinten foglalkozik a zenével mint ő, és ehhez még tudás is társul, akkor már valótlan az átlagos jelző. Az unalmas napok végetérnek, mikor Laura (Iben Hjejle) egyik napról a másikra szakít Robbal. Ettől a perctől kezdve indul meg Rob képzeletbeli vesszőfutása, saját életének visszatekintése. A számára nagy tragédiaként megélt érzelmi válságot követhetjük végig, miközben betekintés nyerhetünk a Chicagoi zenei élet és a már-már "kockafejűeknek" is nevezhető zeneértők világába.

Stílusbeli besorolásaként láttam már néhány helyen felfedezni a vígjáték kifejezést erre a filmre. Nem teljesen értek egyet a dologgal. Az igaz, hogy a történet során bőven van részünk poénokban, amit a "Bajnok Bakelit"  önjelölt eladói Barry, akit a zseniális Jack Black akakít, és a szinte árnyékként meghúzódó, tipikusan "bocsánat, hogy élek" karakterű Dick (Todd Houiso) prezentálnak. A humorra voltaképpen azért van szükség a filmben, hogy azt a fajta lelki depressziót, amit Rob pesszimista-optimistaként él át, kissé színesítse és ne késztesse a nézőt ereinek felvágására. A lemezbolt, mint helyszín, úgymond csomagolása az érzelmi szálnak.

A Nick Hornby nagysikerű regényéből készült film nem lett blockbuster. De nem is baj! Volt szerencsém olvasni a könyvet és állítom a film visszaadja a könyv hangulatát, ami igen ritka. (Gondoljunk csak a Stephen King könyvekből készült film adaptációk jelentős részére.) Ha nem is feltétlenül szórakoztató, de mindenképpen elgondolkodtató alkotás. Az írás elején egy idézettel indítottam. Számomra a Pop, csajok, satöbbi kultfilmnek számít. Ha valaki most csodálkozó arccal ráncolná a szemöldökét, hogy nem vagyok tisztában a fogalommal, engedtessék meg egy személyes emlék. Több mint nyolc éven keresztül dolgoztam egy lemezboltban, és ha nem is ilyen, de nagyon hasonló szituációkban és emberekhez volt szerencsém, mint a film szereplőinek. Szóval, tudom miről beszél(n)ek!

(régebben írtunk már róla: vélemény itt)