Egy elfeledett háborúellenes opus 1971-ből. Nem a vietnami háború ellen szól, hanem általánosan a háború ellen. Egyetlen ember szenvedésén, vagy inkább nyomorúságos túlélésén keresztül mutatja be a háború borzalmait. Mindezt, egy nagyon furcsa 107 percen keresztül teszi. Már-már szürreális élményben van részünk.

Joe hazafias kötelességének érzi, hogy önként bevonuljon a háborúba (I. világháborúba). A harctéren hamar megsérül, ráadásul nagyon súlyosan. Az orvosok csak kísérleti céllal tartják életben, mert azt hiszik, hogy agyilag egy zöldség szintjén van. A valóság persze ennél sokkal bonyolultabb. Joe elvesztette mindkét kezét és lábát, de emellett az arcát is, csak fekszik, bezárva a testébe. Nem tehet semmi, kommunikálni nem tud a külvilággal, csak a gondolatai maradtak meg.

És számára a legrosszabb, hogy a külvilág nincs tisztában azzal, hogy ő ott van bent. Ha tudnák, ez a szerencsétlenség nem történt volna meg vele. Csak annyit látunk, hogy egy torzó fekszik az ágyon, lepedővel letakarva, még az arca is takarva van, mert – ahogy Joe elmélkedéséből kiderül – arca sincs. Az idő múlását alig érzékeljük, egy besötétített szobában van Joe, elzárva a bámészkodók elől. Csak a nővér jár be hozzá és évenként az orvosok ellenőrzésre. Idő nélkül frusztrálóvá válik maga a film is. Nem látjuk, ahogy telik az idő. Nem érzékeljük, hogy napok vagy esetleg évek teltek el. Teljesen átérezhető Joe tanácstalansága az idővel kapcsolatban.

Néha belepillanthatunk Joe emlékeibe, vagy képzelődésébe. Eleinte inkább emlékek, de ahogy haladunk előre a filmben, egyre többször kerülnek elő fiktív helyzetek. Beszél Jézussal (Donald Sutherland alakítja), a halott apjával, akitől tanácsot kér, de megjelenik barátnője is. Ezek a betétek törik meg a film monotonságát. Talán nem is bírnánk, ha a teljes játékidő alatt egyetlen torzót kéne néznünk és annak gondolatait és őrlődését hallgatnunk.

A rendező az eszközöket minimálisra csökkentette. Ezzel is növelve a frusztrációt és feszültséget, ami a filmben az első perctől kezdve jelen van. Eleinte nincs zene. Üres csönd honol az egyes jelenetekben. Például, mikor Joe apjának halottas ágyát látjuk. Pattanásig felszülnek az idegek, és mindez a zene tökéletes hiányának tudható be. Háttérzajnak csak a padlón kopogó cipők jelennek meg. Ez a jelenet jól példázza a rendező hangulatteremtő képességét. Egy végletekig egyszerű, lecsupaszított jelenet ez (egyszerű beállításokkal), de mégis kézzel tapintható a feszültség és a fájdalom.

A film úgy vánszorog előre, mint ahogy Joe élheti napjait. Elveszünk az időben, nem érezzük, hogy mennyi telt el, mióta elindítottuk a filmet. Nem érezzük a végét. Nincs is meg a jól bejáratott váz. A konfliktus nem ölt testet, bár az első pillanattól jelen van. (A váz hiánya rávilágít arra, hogy bár mindig panaszkodunk a klisés felépítés miatt, valahol mélyen igényeljük is azt.)

A főszereplő, Joe karakterében Timothy Bottomst köszönthetjük. A valóságban, lepedővel letakarva nem beszélhetünk különösebb színészi játékról. Csak fekszik, és néha a fejét rángatja. Ilyenkor a narrálás kerül előtérbe. Ez viszont remek. Ezekben a percekben is tökéletesen átérezzük elhagyatottságát és tökéletes világtalanságát. A fel-feltűnő emlék- és képzeletbetétekben nagyszerű alakítást nyújt. Eleinte jobban hasonlít egy fadarabhoz, mint egy hús-vér emberhez, de ahogy haladunk előre, sikerül elkapnia a film ritmusát és a végére már nagyszerű alakításokat láthatunk tőle.

A lezárás minden reményünket megöli. Egyben az emberi hülyeség és kegyetlenség bizonyítéka, de közben a háború borzalmát is bemutatja. A film során alig egyetlen csatatéri jelenetet láthatunk, de még így is sokkal megrázóbb és elborzasztóbb a film, mint Ryan közlegény megmentésében az Omaha Beach-i partraszállás naturalista borzalma.

Mai szemmel nagyon lassú, és végig frusztráló a film. Nem olyan izgalmas, sodró lendületű darab, ami könnyedén a székbe szögez. Talán mondhatom, hogy kicsit erőltetni kell, hogy a film előtt maradjunk, de megéri. Egy furcsa és szürreális élmény nyújt.

Johnny Got His Gun
színes, fekete-fehér amerikai filmdráma, 107 perc, 1971
rendezte: Dalton Trumbo