Mit tehet az ember akkor, ha olyan személyek kezében van a sorsa, akik emberi mivoltában nézik semminek? Származása, vallása, bőrszíne, identitása alapján ítélik el? Az a nagy büdös igazság, hogy akármennyire is azt hisszük, a modern társadalom, a szocializálódás, és az erkölcs gátat szabhat az ember valós énjének, ez egy óriási tévedés. Rettentően kevés ember tud felülemelkedni az alapvető életösztönén, ha arra igazán szükség lenne. Következzék a Waltz with Bashir.

Mert azt gondoltuk a második világháborúval lezárul a barbárság kora, az emberi életek semmibe vétele, pedig ez még mindig nem történt meg. Mert azóta volt egy Hidegháború, volt egy Libanon, volt egy Uganda, volt egy afganisztáni megszállás, és van egy iraki megszállás. Ne értsetek félre nem vagyok teljesen pacifista, csak tényleg az zavar, hogy valaki tényleg akármit megtehet. Gondolok itt természetesen az USA-ra, de Izraelre is, ezeknél persze egy cseppet sem jobbak az arab terrorszervezetek, sem Kína, de még mi magyarok sem. Nem jobb egyik ideológia és egyik vallás sem, amíg nem tudjuk megvalósítani. Pedig egymás tiszteletére még az állatok is képesek. Mi nem.

Ezen gondolatmenetből én most Libanont szeretném kiragadni, erről készült a fent említett film. A főszereplő Ari Folman, veterán katona, filmrendező. Egyik nap egy régi katonatársa kér tőle találkát, kivel együtt szolgáltak a '80-as években az izraeli seregben. 20 éve ugyanaz a rémálom gyötri. 26 kutya akarja őt széttépni. Végül arra jutnak, hogy ennek köze kell legyen az együtt töltött katonai szolgálathoz, a libanoni háborúhoz.

Szeretnék némi történelmi háttérinformációt is adni nektek. Leegyszerűsítve a dolgot 1932-től a Nemzeti Paktum értelmében a hatalom megoszlott keresztények, muszlimok, drúzok között. A palesztin muszlimok száma, azonban gyors ütemben növekedett és ez nem tükröződött a kormány felállásában. Ennek következménye lett a libanoni polgárháború, melyben lényegében az ún. maronita keresztények és a palesztin muszlimok vettek részt. Ebbe a konfliktusba avatkozott be Izrael, és később Szíria is a keresztények oldalán. Nyilván saját érdekükből adódóan tették mindezt. 1978-ban, azonban a Palesztin Felszabadítási Front (PLO) Haifaban felrobbantott egy buszt, aminek 40 körüli izraeli áldozata volt. Megindult az adok kapok, amíg az USA azt nem mondta, hogy elég legyen. Egy kis ideig béke is volt, de 1982. június 6-tól ismét fellobbantak a harcok. A PLO terrorista akcióra válaszolva, Izrael egy átfogó hadműveletet dolgozott ki a libanoni keresztények pozíciójának megerősítésére. A terv kulcsmomentuma Gemayel Bashir elnökké emelése volt. Igaz megválasztották, ám a politikai támogatottsága nem volt oly jelentős, mivel a muszlimok nem szerették. De akinek volt pár tankja és izraeli haverjai, annak végül is mindegy. Azonban mielött hatalomba lépett volna megölték. A háború folyt tovább, és elérkeztünk, ahhoz a mozzanathoz melyet a film kiragad ebből az egészből. A sabrai és shatilai mészárlás 1982. szeptember 16. és 18. között folyt le. Az áldozatok számát 328-tól 3500-ig becsülik. Nyilván nézőpont kérdése az hogy ki mennyi tagad le belőle.

Most miután mindenki tudja miről is van szó, visszatérek Arihoz, aki még mindig nem tudja mit csinált, hol volt ez időtájt. Csupán egy látomása van. Gyorsan el is megy egy barátjához, aki szintén régi katonatársa és ügyvéd, mindemellett konyít kissé a pszichológiához is. Ő azt tanácsolja keresse fel régi ismerőseit, társait, ha tisztázni akarja ezt a korszakát életének. Az ember tudata úgy védekezik a szörnyű dolgok ellen, hogy egyszerűen kizárja őket a tudatából, mondja, de attól még ott vannak. Ez ugye az alapvető freudi gondolatmenet is. Így hát elindul felfedezni emlékeit.

Ahogy sorra találkozik az emberekkel, egyre tisztább képet kap. Tulajdonképp rájön arra, mi is történt. Azonban mindenkiben megfogalmazódik egy kérdés. Miért nem csináltak semmit? Miért hagyták? Egyáltalán miért tették, amit tettek? Elég rideg dolgok kerülnek felszínre, amelyeket az érintettek nem is tudnak feldolgozni. Nem megyek bele a részletekbe, mert inkább nézzétek meg.

A film mellesleg egy animációs film. Szerencsére nem a 3-D-s technikát alkalmazták. Egy nagyon érdekes 2-D-s grafikai megoldást sikerült találni, mely leginkább egy mozgó képregényre emlékeztet. Nekem nagyon tetszik. Megy a film hangulatához, de több ilyen technikájú filmet is szívesen néznék. Nagyon tetszenek a színek, sokat játszik velük a rendező. Mindig az aktuális lelkiállapothoz igazítja őket. A film ettől alapvetően még depresszívebb hangulatot áraszt.

Külön dicséretet érdemel a zene, amely, mint a film maga is héberül szólal meg. Megtalálták a helyzetekhez illő dallamokat. Díjat is söpört be Max Richter zenei felelős érte.

A film dinamikájára nem lehet panasz, annak ellenére, hogy nem egy tempós film. Lassan, de biztosan eljut oda, ahova kell: a totális megdöbbentéshez. Ez az alkotás tekinthető dokumentumfilmnek, azonban egyúttal egy teljes értékű dráma is.

A konklúzió tehát az, hogy a film nagyon jó, a legjobb animációs film hosszú ideje, amit láttam, de sajnos nekünk embereknek még mindig van lejjebb.

Waltz with Bashir
izraeli-német-francia animációs film, 90 perc, 2008
r: Ari Folman