John Carpenter ellentmondásos rendező. Tipikusan az a fajta, aki szakmai apoteózisát bármelyik pillanatban kész fillérekre váltani. Pedig „Ács János” a műfaji turmixolás nagymestere: filmjei sokszor „popcornosított” akció- sci-fi- és horror-elemek hatásnyerészkedő vegyülékei, mégis, ez a makacs kombinációs érzék sokszor a kibéleletlen történet, a béna dialógok és a ceruzaskicc-karakterek légüres terével találkozik.

A Dolog egyértelműen Carpenter főműve. Az 1982-es „paranoid” horror érdekes módon – még számomra is, aki pedig nem igazán lelkesedem a horrorért – az örökké aktuális mesterművek konstans övezetében tanyázik, hiába telt el 27 év. Az egészben a pláne, hogy Carpenter nem állított össze új receptet, semmiféle agyafúrt narratív, vagy vizuális forradalmat sem robbantott ki filmjével, egyszerűen csak mesteri érzékkel megragadott valami nagyon fontosat.

Rájött arra az elvre, amit a megbízható stílusérzékkel felszerelkezett rendezők időről-időre felfedeznek, és amivel (két évvel Carpenter korszakalkotó klausztrofóbiás pszichothrillere előtt) Stanley Kubrick is összesározta a hagyományok lábtörlőjét a Ragyogás kapcsán. Tudniillik hatásvadász koncepció, hogy a horrort minél több hörgő zombiszármazékkal és fejszés élőhalottal kell megtölteni, aztán random csalinkázásuk majd elcipeli a hátán az egész mozit.

Carpenter ehelyett az emberi ösztönök korlátoltságára és a gyanakvás sötét természetére helyezi a hangsúlyt. Nem a nemezis eredete és motivációi képezik a meseszövés gyújtópontját, épp ellenkezőleg. Már a cím is homályban hagyja, mivel is áll szemben az antarktiszi kutatóbázis legénysége: a Dolog. Titokzatos, szinte mindent a néző fantáziájára bízó megnevezés ez egy idegen lényről, ami folyton gazdatestek, élő szövetek után kutat, s ezekbe besurranva képes visszatölteni életerejét. Ez minden, amit a gonoszról tudunk – nem egy akkurátus ellenségkép, de ez a klausztrofób mikrokozmosz – akárcsak Ridley Scott Alienje esetében – ezt követeli.

A gore sem szabadul el veszett vadállatként – nem kell minden harmadik méteren összevonnunk a szemöldökünket, mintha a Hellraiser száznegyvenötödik folytatása peregne előttünk dús paradicsomlével. Természetesen megkapjuk a fejadagunkat vérgőzös leszámolásokból, alattomos támadásokból, kivégzésekből, de Bill Lancaster ravasz forgatókönyvének hála, inkább a legénység arcán végigfutó drámai borzongás köti le a figyelmünket, a közösség spontán reakciójára és védekezési lehetőségeire figyelünk, s nem az egyébként is igen angolosan elintézett gyilkolászásra. Való igaz, Copper doktor hattyúdala kicsit sokkolóbb az átlagnál: ő a kezeit veszíti el, amikor megsebzett társát próbálja újjáéleszteni. (A minél borzongatóbb hatás érdekében ehhez a jelenethez egy kéz-amputált statisztát szerződtettek.)

Carpenter új életet lehel a műfajba azzal, hogy nem hősöket állít a történet centrumába, hanem egyszerű férfiakat, akik mindannyian a saját malmukra próbálják hajtani a vizet, és hamar nyilvánvalóvá válik, hogy észszerű kompromisszumra, masszív csapatjátékra nem számíthat tőlük a néző: túl önzőek, túl gyávák, túl emberiek. Hamarosan rájövünk, hogy nem is az ocsmány földönkívüli a legalantasabb ellenfelük, hanem saját félelmeik, saját egoizmusuk és tehetetlenségük. A dologból így lesz izgalmas lélektani thriller, szinte kőkorszaki szociális viszonyokat megidéző csapatharc „omnium contra omnes.”

Ez az, ami Carpenter klasszikusának igazi aromáját adja. Olyan, mintha egy paranoid háborús filmet néznénk az ’50-es évekből, csak amerikai-szovjet ellentét helyett egy amorf szörnyeteg és egy külvilágtól hermetikusan elzárt kutatóközpont gyarló személyzete vívja harcát, a tét pedig sokkal megdöbbentőbb, mint nukleáris tűz, vagy béke: az egyes alkalmazottak élete és presztízse, sőt, önmagába és a közösségi létformába vetett hite.

Különös film A dolog: atmoszférája hihetetlen nyomást gyakorol a nézőre, figuráinak háromdimenziós esendősége megdöbbentő, akárcsak Ennio Morricone szokás szerint bravúros zenei aláfestése, vagy a nagy kérdéseket nyitva hagyó (és egyébként rendkívül bátor) zárókép. Ajánlható ez a lélektani aspektusokkal fűszerezett horror mindazoknak, akik egyszerűen a műfaj ínyencei, vagy csak szeretnének szembenézni a lecsupaszított igazsággal: lófaszt vagyunk mi „társas lények.”

The Thing
színes amerikai sci-fi thriller, 109 perc, 1982
rendezte: John Carpenter