Sacha Gervasi nagy fába vágta a fejszéjét, amikor negyedik filmjének témájául a filmtörténet egyik legismertebb alakjának életét választotta (főleg, mivel Alfred Hitchcock alig harminc éve halt meg, és a történeti távlat így igen kevés). A léc megugrása azonban – többé-kevésbé – sikerült, nem véletlen, hogy a 2013-as Oscar nagy esélyesének tartják a Hitchcock-ot.

A cselekmény Alfred Hitchcock életéből azt az időszakot ragadja ki, ami a legnagyobb fordulatot jelentette „a feszültség nagymesterének”. Életműve nagy dobására készül, meg akarja rendezni a valós sorozatgyilkosságon alapuló Psycho-t. A történet brutalitása és a megfordult kritikai hangnem miatt azonban támogatói fokozatosan elpártolnak mellőle, sőt a cenzúrával is szembekerül. Hitch mindent feláldoz, hogy a Psychot vászonra vigye, de ezt a megrögzött szenvedélyét a magánélete is megsínyli. Kérdés, hogy felesége, Alma meddig képes kitartani a rettegés géniusza mellett és hogy a film sikere, vagy bukása milyen hatással lesz megingó házasságukra.

A sztori rendkívül izgalmas és sokrétű. A „Hitchcock” elsősorban film a filmről. Érdekes betekintést nyújt egy olyan világba, amiről a moziba beülve ritkán gondolkodunk el: az alkotókéba. Filmkedvelők számára miniatűr kincsesbánya lett Gervasi alkotása a rengeteg korabeli művészeti utalással és játékkal. Hallhatunk a stúdiókról, a cenzúráról, belenézünk a forgatásba és az akörül zajló életbe. Azonban a cselekmény kiegyensúlyozottan koncentrál Alfred Hitchcockra, mint magánemberre is – a feleségével ápolt viszonyára, a magánéleti szál szépen kidolgozott lett (bár érdekes módon a lányát - Patricia Hitchcockot - teljesen kihagyták a filmből). Sajnos ez már nem mondható el a rejtélyes belső/lelki részre, melyben a zseniális rendező Eddel, a Psycho történetének valós sorozatgyilkosával beszélget – ezek az epizódok némiképp a levegőben lógnak, nem kifejezetten magyaráznak semmilyen motivációt és a film végével sem lesznek lezártak. Számomra feleslegesnek tűntek.

A színészi játék viszont tovább emeli a „Hitchcock” fényét – Anthony Hopkins végre teljesen kibújt a rá néha már skatulyaszerűen jellemző szerepből és olyan Hitchcockként lépett a színre, ami mögött nem érződött egy színész suta játéka. Mintha tényleg a rendezőt láttuk volna a vásznon. A házasságában elgyötörten vergődő, ám mégis erős feleséget, Alma-t játszó Helen Mirren alakítása is kiemelkedő és hiteles volt, Scarlett Johansson azonban közepesen teljesített. James D’Arcy pedig fokozta a filmet körüllengő kísérteties jelleget, mert megtévesztésig hasonlított az általa játszott Anthony Perkins-re.

Mindenképpen érdemes megnézni, filmkedvelőknek főként. Búcsúzóként még annyit: lesz benne egy csipetnyi (fekete)humor, anyakomplexusos művészek, halott Mrs. Bates, és egy zseniális zuhanyzójelenet-vezénylés.

Aki teheti, eredeti nyelven nézze meg (a nyelvi humor jelentős részét nem sikerült átültetni magyarra)!

8/10