Próbálom magam meggyőzni arról, hogy csak ennyi volt elvárható és nem több, próbálom cáfolni és kirekeszteni az egyre elhatalmasodó érzést – csalódnom kellett ebben a filmben. Többet vártam. Sokkal többet. Mögöttes tartalmat. Olyat, amin lehet még a játékidő után is bőven csámcsogni. Nem csak egy ilyen "egyszerű" gondolatot a háttérben. Többet vártam a forgatókönyvtől is. Az egész történetet egy kétmondatos párbeszédre hegyezték ki és építették fel. Csavarokat vártam, komplikáltabb sztorit. Igazából egy új Akirát vártam…
Nem tudom, miért gördítettem ekkora akadályt a film elé, amit végül nem tudott megugrani. Talán mert ez a cyberpunk világ kicsit közelebb áll a szívemhez, talán mert ezen anime jelentős hatást gyakorolt sok alkotóra. Talán mert a Mátrix gondolatvilágával is találunk hasonlóságot. Csak találgatok, még előttem is rejtély mi volt az oka elvárásaim ilyen magas szintjének, ami magában hordozta (sőt predesztinálta), hogy csalódni fogok.
Keserűségemen átlendülve azért nézzük a filmet. Objektíven. Mamoru Oshii rendező Shirow Masamune azonos című mangáját vitte vászonra. A nem túl távoli jövőben a kibertechnológia olyan magas szintre fejlődött, hogy a gép és ember közötti határvonal eltűnni látszik. Motoko Kusanagi teste teljesen emberkéz alkotta, csupán agya maradt meg eredeti valójából. A 9-es szekció tagja, akik az akkori Japán (vagy ami maradt belőle) területén kiberbűnök felderítésén és felgöngyölítésen dolgoznak.
A fő szál történéseibe akkor csöppenünk bele, mikor egy kormányzati alkalmazottat az úgynevezett Bábjátékos nevű hacker megtámad, vagyis átveszi felette az irányítást. Ekkor kezd a 9-es szekció nyomozni az ügyben.
A történet nagyon rövid. Akármennyit nyújtanának rajta (mondjuk harccokkal), sosem tenné ki a 82 perces játékidőt. "Töltelékjeleneteket" segítségével teszik a filmet egészestéssé. És talán ezek a jelenetek jelentik a csúcspontot. Ilyenkor nincs szöveg, csak futurisztikus zene szól, és ekkor csodálhatjuk meg e világ részlet gazdag kidolgozását. Ilyenkor pillanthatunk be a rajzolók zsenijébe, mert itt tényleg áll leejtős, ami a képernyőn látszik. Apró részletekig kidolgozottak ezek a jelenetek. A képernyő minden négyzetcentimétere a helyén van. Nincsenek felesleges terek, nincsenek kihasználatlan pixelek. Egyszerűen csodálatos.
Aztán mikor újra beindul a történet, visszazökkenünk. Elillan a pillanat, kipukkan a buborék. Megint halad előre a szekér. A film csúcspontja, mikor Kusanagi végre találkozik a Bábjátékossal. Behatol az elméjébe, hogy megtudja: létezik-e az abszolút mesterséges életforma. Ez az, ami Kusanagit foglalkoztatja, persze amellett, hogy néha megkérdőjelezi önmaga létezését. Pontosabban emberi mivoltát kérdőjelezi meg. Mint egy teljesen cyborg életformát, akinek már csak az agya (vagy annak egy része) maradt meg emberi mivoltából, ez a kérdés jogosan foglalkoztatja. Ő az elő példája az ember-gép határvonal teljes elvékonyodásának.
Sajnos ezen kérdéskör tárgyalása a filmben nem kap elég nagy szerepet. Nem bontják ki, csak egy-két mondat erejéig foglalkoznak Kusanagi belső vívódásával vagy a Bábjátékos létezésével. Az ember-gép elmosódó határvonalat szinte csak említi. Ezek kihagyott ziccerek és ezért alakult ki hiányérzet bennem. Mert önmagában a film egy erős közepes, egy sok potenciállal rendelkező alapsztorival, amihez már csak a filozófiai-elmélkedős részt kéne hozzátenni. Csak valamiért ez elmaradt. Nagy kár.
A sztori gyengesége és az elmaradó markáns mögöttes tartalom ellenére is azt kell mondjam – ez egy jó film, érdemes megnézni. Ezt, azok a bizonyos "töltelékjelenetek" biztosítják számára (ezekbe természetesen a zene is beleértendő). Valamit a grafika és a rajzok. Ezek tényleg lélegzetelállítóak.
Egy viszont biztos. A Páncélba zárt szellem meghozta a kedvem az animékhoz. Elsőre talán a Perfect Blue és a Ghost in the Shell: Stand Alone Complex kerülhet terítékre, de további ajánlásokat is szívesen fogadok.
Kôkaku kidôtai
színes japán-angol animációs film, 82 perc, 1995
r: Mamoru Oshii
