Valahogy a hazai szinkronizálás jeles képviselői, akik egyben nem a mélybulvár pöcegödrébe tolt sztárocskák, hanem napi megélhetésért dolgozó színházi színészek, nem dúskálnak a pórnép éhes figyelmében. Az elkorcsosult nézői preferenciákat nem fogom szidni, hiszen akkor közhelyek levitézlett frázisaitól csöpögne ez az írás. Mégis, amikor Kristóf Tibor halálhíréről értesülök, majd visszatekintek egész színészi mivoltára, úgy érzem, mostohán bánt vele a nézői figyelem, a szakma. Diploma nélküli őstehetség volt, ahogy egy fórumon írták róla. A szívmelengető jellemszínész, a kellemes modorú filmszereplő, de mindenekelőtt az akkurátus szinkronhang, aki minden forgatókönyvet hazavitt, hogy tanulmányozhassa a szöveget, felkészüljön a stúdiómunkára, tette ezt egy viharos emberöltő kellős közepén.
Itt tartózkodott, alkotott, hatott köztünk, de ez az egyszeri csoda nem fog megismétlődni többé az idő végtelenjében. Sem filmszalagon, sem színházi deszkán, sem másutt. Az 1942-es születésű színész 1967-ben végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának jogász szakán, de már egyetemi évei alatt is különböző társulatok tagjaként tevékenykedett: a Honvéd Művészegyüttes, a Mikroszkóp és más fővárosi társulatok csapatát erősítette. Színházi pályafutását a szolnoki Szigligeti Színházban, az Arany János Színházban, majd az Új Színházban folytatta, de emellett több társulatnál is vendégszerepelt.
Számtalan magyar mozi- és tévéfilmben tűnt fel. Igaz, örök epizodista volt, de ez a szerepkör sem hálátlan, ha valaki úgy csinálja, mint ő. A Nápolyt látni és... (1972), a Talpuk alatt fütyül a szél (1976), a Dögkeselyű (1982), a Hamvadó cigarettavég (2001) mellett legbravúrosabb alakítását talán a Cha-cha-cha (1981) című alkotásban nyújtotta.
Mégis: önáltatás, sőt, előzékeny sznobizmus volna azt állítani, hogy mi elsősorban színházból ismertük őt, vagy a tévéfilmek sokaságából. Az utóbbi évtizedek egyik legkarakteresebb (szinkron)hangjának volt a tulajdonosa: kemény, ércessé cigarettázott baritonja ezernyi külföldi mozifilm védjegye volt szinkronos működésének hosszú évtizedei alatt. Persze emellett rádióhangként, bemondóként, és számtalan más szerepkörben is kamatoztatta nem mindennapi képességeit.
Mégis, nekünk - sokak számára - ő kitéphetetlenül összekapcsolódott Morgan Freeman nyúlánk kedélyességével, Gene Hackman hűvös arcvonásaival, illetőleg Charles Bronson és Christopher Plummer figurájával. Sorozatszerepeket sem utasított el, az Onedin családból generációk ismerték meg, de az Oroszlánkirály hol humoros, hol méltóságteljes milliőjébe is kiválóan beillett, mint Zordon, a trónbitorló antagonista - emellett több Disney-mesében is közreműködött. Charlton Heston, Burt Lancaster, John Wayne, Jason Robards, Rip Torn és Anthony Hopkins is kölcsönkapta Kristóf orgánumát egy-egy magyar szinkron erejéig, de Kránitz Lajos és Hollósi Frigyes mellett ő is megbirkózott Darth Vader magyarításának nem mindennapi kihívásával a Star Wars IV: Egy Új Remény 1984-es, első magyar verziójában.
A színészet és színházművészet szinte összes húrján játszott. Ha valaki, Ő igazán megérdemelte volna, illetve megérdemelné, hogy - ha a vak közöny életében már ekkora divat volt -, legalább halálában több figyelem forduljon felé.
Nyugodjék békében!
