David Fincher nem szokott mellényúlni a filmjeivel – nem egy alapvetést köszönhetünk már neki. Mikor A Zodiákust szemelte ki "áldozatául" szintén nem választott rosszul. Az egyik leghírhedtebb amerikai sorozatgyilkos története Fincher kezei között egy hosszú drámává alakult, aminek minden perce feszültséggel teli.

A magát Zodiákusnak nevező sorozatgyilkos a '60-as évek végén kezdte tevékenységét. Az általa elkövetett gyilkosságokról levélben értesítette a sajtót. Néha elhallgatott, néha felbukkant egy-egy levél vagy holttest. Többen is próbáltak a nyomára bukkanni, mindhiába. Túl okos volt, túl megfontolt, vagy talán csak hatalmas szerencséje volt - nem tudni. Több ember is majdnem rááldozta a teljes életét, voltak, akik belerokkantak a kutatásba. Náluk rosszabbul már csak az áldozatok jártak.

Fincher nem igazán foglalkozik a Zodiákussal, inkább a keresése van a középpontban és az őt kereső emberek. Bár utal itt-ott a személyiségére és megtudhatunk róla néhány dolgot, de valójában ismeretlen marad számunkra, úgy ahogy hőseink számára is. Csak a hátrahagyott testek és néhány levél utal egyáltalán a létezésére.

A rendező nagyszerűen tartja meg a távolságot az üggyel szemben és engedi közel a szereplőket. Hőseink egy árnyat kergetnek, és erre majdnem rámegy az életük. Egy mániákus, feltűnési viszketekségben szenvedő gyilkos miatt feladnák a családjukat és életüket. Fincher ezt a megszállottságot nagyszerűen mutatja be. Egyből több fokozatát is.

Paul Avery a San Francisco Chronicle újságírója szenzációt és kiugrási lehetőséget lát az ügyben, David Toschi nyomozó mint a jó zsaru, igazságot szeretne szolgáltatni, Robert Graysmith pedig, mint hobbi-nyomozó lép fel, s talán jut legtovább az ügy felgöngyölítésében.

Hármuk, de még inkább az utóbbi két szereplő köré fűzi fel a filmet Fincher. A valóságban nem derült ki a Zodiákus kiléte, így a filmben is homály fedi, csak találgathatunk. Az utolsó képsorokban mégis kapunk valami támpontot, és egy nevet is, de közel sem lehetünk biztosak, abban hogy tényleg a tettest nevezték meg. A bizonytalanság érzése végig ott lebeg a levegőben, egy percre sem hagy minket magunkra. A film idejére átérezzük picit azt az őrlődést, amit a szereplők is érezhettek. (Be kell vallani, tényleg őrjítő.)

Egy igaz történeten alapuló filmet, mindig kétkedéssel fogadunk. Sokszor ez csak egy néző csalogató szlogen, de itt nem. Picit utána olvasva a dolognak, látszik, hogy a forgatókönyv sokban ragaszkodott a valósághoz. Természetesen kiszínezi itt-ott, de anélkül nem is nevezhetnénk játékfilmnek.

A nagyon hosszú játékidő picit döcög, de nem válik unalmassá, csak ez nem az a film, ami teljesen beránt a világába és csak a stáblista végén eszmélünk fel. Érzelmileg sem döngöl a földbe, de mégis nagyon nyomasztó a hangulata. Csak nézzük, ahogy hömpölyög a hatalmas történet, előkerülnek testek, bizonyítékok, de mégsem halad a nyomozás. Egy helyben toporog - ezt érezzük néha filmnél is, de itt ez inkább pozitívum, mint negatívum.

A legmeglepőbb a filmmel kapcsolatban, a színészi gárda. A főbb szerepekben nagy neveket találunk (Robert Downey Jr, Mark Ruffalo és Jake Gyllenhaal), de ez talán nem annyira furcsa. Az már viszont az, hogy szinte minden apró, akár csak egy-két mondatos szerepben is ismert arcokat láthatunk.

A Zodiákus megint egy olyan Fincher-film, amit nem érdemes kihagyni. Több mint két és fél óra; nyomasztó hangulatú, de egy ilyen hideg novemberi estén pont ideális lehet. Jó színészi játék és lassú sodrású tempó jellemzi. Ez utóbbi ne riasszon el senkit, a film sosem válik unalmassá, csak sokkal hosszabnak érezzük, mint amennyi valójában. A nyomozás közben valahogy így érezhettek hőseink is.

Zodiac
színes amerikai krimi, 158 perc, 2007
r: David Fincher