A filmről nem rég írtunk, és a könyvet is épp most fejeztem be, így itt az ideje, hogy egy rövid bejegyzésben a könyvről is megemlékezzünk.

A film a könyv mondandóját és érzelemvilágát 90%-ban visszaadja, ami egészen dicséretes. A történet már más tészta – egy-két kényes résznél átszabták, hogy a vászonra illeszkedjen. Persze ezzel nincs semmi baj, mert a film egy adaptáció, ami inkább kezelendő önálló műként, mint a szavak mozgóképpé varázsolásaként.

A történet elég érdekes, hogy olvastassa magát, de közben elég egyszerű is, hogy ne vesszünk el az időben. Ezt nagyban segíti, hogy minden jelenet elején egy kis időbélyeg jelzi, hogy éppen milyen időben vagyunk és kik vannak jelen, s ők hány évesek. Ebből a szempontból az író nem bízott semmi az olvasó értelmi képességeire. Egyetlen mondat erejéig sem érezzük magunkat elveszve az időben, ami nagyban megnehezíti, hogy megértsük Henry helyzetét.

Az időutazás tényét az író letudta azzal, hogy van és kész – igaz egy romantikus regényben nem ez az elsődleges szempont. A jelen befolyásolása a múlt megváltoztatásával? Érdekes kérdés, durva paradoxonokhoz vezethet. Az író itt is a könnyebb utat választotta: predesztináció. Minden eleve elrendelt és változtatni képtelenség. Nem azért, mert nem rakhatod arrébb a követ a múltban, csak lényegében mindegy, hogy hol van a kő. Így az író megkímélte magát az esetleges logikai csapdáktól. Még egyszer kell hangsúlyoznom, hogy az időutazás pontosabb ábrázolása ebben az esetben nem érdekes, mert egy romantikus regénynél nem ez az elvárás, csak ha már valamit csinálunk, akkor csináljuk rendesen.

Ami viszont nem megbocsájtható, hogy ez érzelmek ábrázolása meglehetősen gyengécske volt, persze nem mindenhol, mert akadt néhány jó pillanata az írónak. A karakterek vívódása egyszerűen elsikkadt a történetben - még a biztos halál tudata sem volt lesújtó, vagy nyomasztó, egyszerűen csak közöny ölelte körül.

Az érzelmek kifejezésének a hiánya talán a regény nyelvezetében keresendő. Egy irodalmi műtől, még ha ponyva is, elvárunk egy szintet. Nem a társalgási nyelvet szeretnénk olvasni a lapokon, nem szeretnénk "nemtom"-okat látni. Az egyszerű nyelvezetet néhol a szövegbe nem illő szavakkal töri meg az író. Főleg ha a szexualitás kerül előtérbe - mintha félt volna választékosan fogalmazni, hirtelen olyan lesz a légkör, mint mikor egy kamasz srácot maszturbáláson kapnak. Nagyon furcsa volt, főleg Az eastwicki boszorkányok után, ahol az író a szexualitást teljesen természetesen kezeli és ezáltal válik életszerűvé.

Az időutazó felesége pont azért nem egy a sokból romantikus történet, mert az időutazás egy csomó dilemmát hoz a felszínre. Egészen sokkal foglalkozik a regény, de csak megemlítés szintjén. Mindössze egy-két fontosabbat szemlél közelebbről, a többi épphogy csak látótávolságba kerül. Nem értem ezt, hiszen a karaktereket ezeken keresztül sokkal jobban meg lehetne ismerni, mint szimpla történetmeséléssel.

Hibái ellenére Az időutazó felesége szórakoztató könyv. A feltételezésekkel ellentétben elfogadhatóan csöpögős és érzelgős. Pihentető olvasmánynak tökéletes.