Itt várakozik nagyjából három film, hogy valami rövidet, de frappánsat írjak róluk és aztán megjelenhesenek a blog hasábjain. Nos még várniuk kell, ha egyáltalán sorra kerülnek, mert A tetovált lány berobbant és felkavarta az állóvizet, ami a filmek körül uralkodik itt nálam.
A film felkavaró. Csak így egyszerűen természetesen. Az elején még azt hisszük, hogy mi kóstolgatjuk a filmet, de hamar kiderül, hogy fordítva van. A film játszik a tűrőképességünkkel és jóízélsünkel. Mikor igazán belelendül azt érezzük, mintha jól megrágtak, lenyeltek, majd visszaöklendeztek volna minket. És mindezt úgy teszi, hogy közben még erőlködnie sem kell.
A történet odaszegez a vászon elé, közben a feszes hangulat és a tapintható felszültség úgy nehezedik a tüdődre, hogy néha kiszorul belőle a levegő. Niels Arden Oplev filmje mérnöki pontossággal kiszámított jelenetek füzére, de ezt nem lehet észrevenni - és ez talán az egyik ok, hogy a film után úgy hagytuk el a mozit, mint akit fejbe vertek.
Minden perc, minden rezdülés a helyén van a filmben. Nincsenek felesleges félmondatok, vagy feleslegesen puffogtatott közhelyek. A történet meglepő, de nem csavaros. Lehet csak azért, mert túlzottan le vagyunk foglalva a szereplők játékával, és jellemével - nincs idő meglepődnik, hogy mennyi mocsok kerül elő a mélyből ha nem csak a felszínt kapargatjuk, hanem tényleg ásót ragadunk és neki esünk a nem éppen puha talajnak.
A tetovált lány nem csupán játszik az érzelmeinkkel. Nem csupán arcul csap, vagy a szájadba lép, hanem undorral töm tele. Mikor a főszereplő, Michael Nyqvist (aki mellesleg hatalmasat alakít) arcán látszik a puszta undor, de ehhez meg sem kell szólalnia - ezek felejthetetlen momentumai a filmnek. Teljesen átérezzük az ellenszenvét, és a döbbenet miatt felszínre törni nem tudó dühét. Partnere Noomi Rapace hasonló cipőben jár, csak nála az állandó düh az, ami nem hagy minket nyugodni. Csak sejtjük az okát, hogy mik is kísértik a múltjából és milyen borzalmak vannak a jelenében.
Érdekes, hogy a szereplők jellemrajza másodlagos szerepet tölt be a történet mellett (mert mégiscsak egy vérbeli krimivel van dolgunk), de közben sokkal megrázóbbnak találjuk, mint a meglehetősen beteg történetet. Valójában a történet és hőseink sorsa (melyek elválnak egymástól) versenyt futnak, hogy melyikük tudja jobban felkavarni a nézőt. A végére nem lehet győztest kihozni, de az eredmény igy is megvan. Ha nem bírod a valósághű erőszakábrázolást, akkor ez a film talán túl sok lesz - talán részletekben...
A rendező a történet súlyát és a főszereplő hekker lány szenvedését egszerűen csak az arcunkba vágja. Úgy ahogy az történt. Nem szépít rajta, nem virágnyelven mondja el, mint Hollywood. Nem kapja el a kamerát, mikor a dolgok komolyra fordulnak. Nem és nem. A csupasz valóságot mutatja, ami sokkal rémisztőbb, mint bármely paráztatós film. Mikor ilyen nyíltan és szenvtelenül törik fel a kis burkot, amiben elünk, mindig elgondolkozom, hogy mégsem lehet ennyire borzasztó hely a Föld, de hamar rá kell eszmélnem, hogy de bizony - mocskos egy világban élünk.
Ez a film nem akar nagy dolgokra rámutatni. Csupán a világ mocskából hoz a felszínre egy keveset. Ezt viszont emlékezetesen teszi. Nem felejtkük el könnyen a filmet. A végig fentartott pattanásig feszült hangulat és idegörlő jelenetsorok emelik ki a filmet a tömegből. Nem csak egy krimi-thriller, hanem az udtóbbi idők egyik legjobbja a műfajban.
A végére belefért még egy kis happyend is, ami annyira meglepő volt a film komor hangulata után, hogy nem is tudunk vele mit kezdeni, csak elfogadni, hogy a remény hal meg utoljára. Ha a vége nincs, akkor "csak" 9, de így könnyedén 10/10. Mindenki rohanjon moziba és nézze meg míg játsszák.
Män som hatar kvinnor/The Girl with the Dragon Tattoo
színes, svéd-dán-német thriller, 152 perc, 2009
r: Niels Arden Oplev
