Múltkori alkalommal, mikor újra néztem a filmet (és született róla írás is) határoztam el, hogy a könyvet is el kell olvasni. Ennek az elhatározásomnak tettem eleget tegnap, amikor besétáltam egy könyvesboltba és megvettem a könyvet. Meglepetésemre nem a fantasy részlegen volt, de nem is az ifjúsági regények között. Az irodalmi osztályon jegyezték Philip K. Dick könyvei mellett.

Még az úton hazafele elkezdtem olvasni, és nem is tudtam letenni, míg az utolsó oldal utolsó bekezdésén nem voltam túl. Ebből is látszik, hogy nem hosszú a könyv, egy délutános móka.

Próbáltam elkerülni, hogy összehasonlítgassam a filmmel, de ez elkerülhetetlen volt. Mikor szépen jöttek egymás után a jelenetek, könnyedén hozzá tudtam illeszteni a filmbeli megfelelőt. Persze a könyv sokkal színesebb volt, részletesebb leírások és a képzelőerőm keveréke egy varázslatos világot alkotott. Eleinte szorosan együtt követte a film a könyvet, de ahogy haladtam előre a úgy vált egyre jobban szét a könyv és a film történetvezetése.

A végére egy teljesen más világban találtam magam. Lehet csak a film hatása, vagy hasonló történetek miatti elvárás, de a történet végén vártam, hogy bekövetkezzen a nagy összecsapás. Olyan volt, mint a tengerparton állni és látni, hogy valahol mélyen elindul egy hullám. Egyre erősödik és erősödik, majd mikor a partra ér azt várnánk, hogy csapjanak ki a habok, de nagy csalódottságunkra csak belesimul a partvonalba. A könyvben is egyre csak jöttek a konfliktusok, és vártuk, hogy mindenki egyszerre legyen egy helyen és kiderüljenek a nagy igazságok, a gonosz megbűnhődjön és jöjjön a megérdemelt katarzis a végén. Nem volt semmi ilyesmi. A könyv vége szépen elsimult. Kedvesen, de csendesen.

Furcsa érzés volt mikor az utolsó oldalon is túlhajtottam és nem volt tovább, de még vártam volna. A történet így is lezárt és nagyszerű. Gaiman tudta mit csinál, csak valahogy így a végén elvette azt a kalandregény ízt, ami végig ott volt a mű folyamán. Talán egy picit csalódás a vége, de csak azért mert becsaptam magam, és elhittem, hogy a film forgatókönyve jól illeszkedik a regényhez.

Viszont nem szabad elfelejtenünk, hogy a könyv nem csupán a 10 oldalnyi befejező részből áll. Van még további 200 nagyszerű oldal, aminek minden szava csupa csoda és élvezet. Neil Gaiman egy varázslatos világot álmodott meg és vetett papírra. Abszurd ötletekkel van tele, furcsa de mégis kifejező képekkel. Csupa kreativitás az egész regény.

Tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni róla. Néhol hangosan felnevettem, néhol teljesen elérzékenyültem. S volt olyan, ahol nagyon meglepődtem. Főleg azért, mert Gaimen nem félt érdekesebb témákhoz is nyúlni. Van itt minden: halál, szex, mindennapok és kalandok is. A Csillagpor nem gyerekeknek való, viszont a felnőtteknek egy nagyon élvezetes mese bontakozik ki a végére.