Most, hogy egy hetes párizsi nyaralás után hazatértem, úgy éreztem, nem tudok elszakadni a nosztalgiában úszó város pulzáló energiáitól. Valószínűleg Woody Allen is ugyanezt élhette át, míg az Éjfélkorban Párizsban forgatókönyvét írta, majd mindvégig a forgatás alatt. A film tökéletes választásnak bizonyult – a tegnap estével megkoronáztam párizsi utamat.

Woody Allen legújabb alkotásának (mely az Európa-szériához kapcsolható az életműben, mint például a Kasszandra álma, vagy a Vicky, Cristina, Barcelona is) főszereplője Gil (Owen Wilson), aki a menyasszonyával, Inezzel (Rachel McAdams) Párizsba utazik üzleti útra. Gil író, teljesen beleszeret a városba, a művészetek bölcsőjébe. Ám eközben nem érzi jól magát a jelenben, az alig útnak indult házasságában. Az egyetlen dolog, ami foglalkoztatja, az Párizs, de annak is a ’20-as évei. Egyik este, a mindennapi fáradalmak után és némi vörösbor hatása alatt, éjfélkor beszáll egy régi autóba, ami visszaszállítja az általa aranykornak tartott időszakba. Gil nemcsak önmagát, írói hangját, hanem az igaz szerelmet, az avantgárd legnagyobb alakjaiban pedig barátait leli meg. Ezek után menekülni kezd a jelenből, fojtogató hazásságából, önmaga jelenkori árnyképétől. Ez a játék azonban nem folytatható örökké és Gilnek rá kell döbbennie, hogy aranykort nem másutt, hanem a saját életében és jelenében kell megtalálnia!

A film másik főszereplője persze maga a város, hiszen a közeg az, ami valójában mozgatja a szálakat, és megteremti a nélkülözhetetlen hangulatot. Erre az alkotók egy pár perces szekvenciát komponáltak a film elejére Párizs életszerű képeiből, vidám zenei aláfestéssel. A néző másodpercek alatt elvarázsolva érzi magát, kávéházakban ücsörög, az Eiffel tornyot nézi a Szajna egyik hídjáról, vagy épp az esőben ázik a Trocadérón. A hangulatkeltés pazar és kifinomult. Szép, nosztalgiakeltő a fénytechnika és Woody Allenhez mérten kellemes a zeneválasztás. A ’20-as évek finom, csipkékkel és Charleston-lépésekkel tarkított megjelenítése gyönyörű!

Külön kalapemelés azért, hogy nem a banális, túlerőltetett képeket ragadták meg az az alkotók, hanem kifejezetten a párizsi életvitelre és a város valós mindennapjaira koncentráltak. Nincsenek baugette-evő tipizált franciák és az Eiffel torony túlzott hangsúlyozása, a híresebb terek és látványosságok is csak apró jelzésként tűnnek fel. Azaz az Éjfélkor Párizsban nem egy turistafilm!

A cselekményalap és a fordulatok Woody Allen-hez mérten váratlanok és abszurdok. Minden percben meglepetés érhet minket, a kávéházban hol Hemingway-jel, hol Dalíval futunk össze, vagy Gil társaságában találkozunk jövendőbeli szerelmével egy hídon, miközben nyakukba szakad az ég. Az egész film egy kulturális vicc, ennek következtében a nézőnek állandó ÁHÁ-élmény adatik meg, amint feltűnik a színen Bunuel, Picasso, Scott Fitzgerald, vagy Dalí épp az Elfolyó időt komponálja meg a főszereplő arcának látványától.

A színészek pedig nem várt módon brillíroznak! Marion Cotillard gyönyörű, Owen Wilson esetlen, de kedves, Rachel McAdams tüneményesen alakítja a hisztérikát és hát Adrien Brody Dalí-s epizódszereplése egyszerűen mesés! A jelenetek nem túlkomponáltak, nincsenek a hollywoodi minta szerint erőltetett korlátok közé szorítva, a film megy a maga útján, így hát a színészi játék is. Valósnak tűnő, hétköznapi káosz uralkodik a párbeszédeken és a mozgásokon, mintha a rendező hagyná, hogy a színészek magukat alakítsák. Ez pedig még emberibbé teszi az egész filmet!

A Woody Allen-es tipikus, abszurd humor ez esetben hiányzik a filmből, de bőven kárpótol minket a nosztalgikus hangulat, a gyönyörű képek és sokat ugyan nem mondó, de szívmelengető történet!

9/10