Most, hogy mindenki Batman-lázban ég, úgy éreztem itt az ideje a rendező, Christopher Nolan egy korábbi nagysikerű és meglehetősen elvont alkotását is feleleveníteni: a Memento-t.  Bár ezt már előttem tmichel is megtette, de egyszerűen nem tudom megtenni, hogy meg ne emlékezzek róla!

A film kezdő képsora megrázó. Egy brutális gyilkosságot látunk lassítva és visszafelé. A jelenet abszurditása és az időkezeléshez való sajátos viszonya felvezeti a Memento egész hangulati világát.

A 2000-ben készült alkotás főszereplője egy Leonard nevű, középkorú férfi (Guy Pearce). Motelekben tengeti életét, amit mindössze egyetlen mániákus cél hajt: bosszút állni a feleségét megerőszakoló és meggyilkoló férfin. A bosszúállás vad vágya által hajtott főszereplőnek azonban meg kell birkóznia sajátos „betegségével”, ugyanis Leonard amnéziás. Talán nem is ez a megfelelő kifejezés erre a sajátos memória-problémára, hiszen a férfi a balesete előtti eseményekre tisztán emlékszik, a károsodás csak a rövidtávú memóriáját érintette. Azaz kis időközönként elfelejti, hogy hol van, mit csinál, hova tart. Sajátos jegyzetekkel látja el magát, fényképeket, tetoválásokat, feliratokat készít, hogy rendszerezze életét és végső célként felkutassa és megölje felesége gyilkosát. A szálak azonban egyre bonyolultabbak és Leonardnak rá kell döbbennie, hogy senkiben sem bízhat, még a saját emlékezetét pótló feljegyzésekben sem!

A történet megrázó, elgondolkodtató és borzongató. A színészek jók, kiemelném természetesen Guy Pearce-t (Prometheus, A király beszéde) és Carrie-Anne Mosst (Mátrix, Csokoládé). De a film legnagyobb ütőereje az időkezelésben rejlik!

Az alaptörténet, illetve a benne felbukkanó memóriabetegség páratlan lehetőséget nyújt arra, hogy a rendező a nonlineárisan bánjon az idővel. Christopher Nolan pedig a végsőkig kiaknázza ezt! A jelen és múlt különböző szálai, az emlékek és az álmok egy hatalmas univerzumként működnek a Memento-ban, felidéződnek, visszatérnek, majd újra összekuszálódnak (Maga a cím is azt jelenti: valami fontosra emlékezni). Sajátos megoldás – és az alkotók képileg elkülönítve jelzik is -,hogy a jelen eseményei (színes kép) jelenetenként visszafele haladnak; míg az emlékek, telefonbeszélgetések (fekete-fehér kép) előre. Ezekbe még beleékelődnek homályos, pillanatnyi flashback-ek, vagy álmok.

A néző Leonarddal együtt veszik el az emlékezet erdejében, és válik ő is szubjektív emlékezés áldozatává. Vajon tényleg mi alakítjuk ki az emlékeink által a saját világunkat? Úgy emlékezünk, ahogy akarunk? Mennyi veszélyt rejt az átalakított emlékezet és a saját magunk által becsapott memória?

A Memento számtalan érdekes kérdést felvet, ha nem is ad mindegyikre választ. De ebben is rejlik erőssége: elgondolkodtat, miközben egy izgalmas thriller formájában magába szippant.

Szerintem mindenképpen látni kell, bár nem olyan film, amit elég egyszer megnézni ahhoz, hogy összeálljon a kép. Érdemes rákészülni és pihent állapotban nekiállni!

10/10