A Jim Abrahams, David és Jerry Zucker nevével fémjelzett, 1980-as mű elvezet minket a testvérpárra későbbiekben is nagyon jellemző abszurd/groteszk filmes humor gyökeréhez. Az Airplane! az alkotótrió minden tagjának elsőfilmes alkotás – és bár ennek furcsa hátulütői néhol elég erőteljesen megmutatkoznak - egy különleges, szórakoztató filmről beszélhetünk.
Ted Strikerrel, háborús veteránnal szakít barátnője, Elaine, aki légikísérőként dolgozik egy utasszállító repülővállalatnál. Tedet teljesen megrázza az elválás feldolgozhatatlan híre, ezért szenvedélytől vezérelten azonnal a lány után megy, hogy meggyőzze döntése megmásításáról. Jegyet vesz arra a repülőre, ahol Elaine dolgozik, ezzel pedig egy hatalmas traumájával néz szembe – újra a levegőbe kell emelkednie, mint a háborúban, ahol pilóta volt. Közben vírus tör ki a fedélzeten, ami többek között a pilótákkal is végez, így ki másra hárulna a nagy feladat, hogy a gépet letegye, mint Tedre? Felidéződik pár emlék; néhányan elájulnak; két fekete tolvajnyelven kajabál; a földi vezérlőegység tagjai vagy teljesen infantilisek, vagy beszívtak; és Leslie Nielsen színre lép, akárcsak egy szexéhes, gumi robotpilóta; de végül csak leszáll a repülő. Káosz és zűrzavar értelmetlenségbe oltva – mindennek valahol mégis megvan a maga kellemes és vicces bája.
Az Airplane! a Csupasz pisztoly trilógiában továbbvitt és –fejlesztett humor alapköve, azaz innen indul minden. Az alkotók úgy machinálnak a jelenetekkel, hogy gyakorlatilag mindegyikbe belecsempésznek egy-egy oda nem illő, végletekig abszurd szituációt vagy groteszk párbeszédet. A lebujkocsmában kifordított végtagokkal táncolnak a vén tengeri medvék a Bee Gees: Stayin’ Alive-ra. Az egyszerre parodisztikusnak és romantikusnak megfestett, idétlenül színes tánctérbe néha berepül egy hulla, hátba szúrnak valakit, vagy a háttérben verekszik két részeg nő. A elájult elsőpilótát otthon egy lóval csalja a felesége. A szőke légikísérő naiva gitározás közbeni beleélésében kitépi a szívbeteg kislány infúzióját, pedig dalával őt akarja felvidítani, az utasok tömege éjenez. De mindezen jelenetek szóban szinte leírhatatlanok a keltett hatásukhoz képest! A kifordított poénok váratlan erősséggel ütik mellkason a gyanútlan nézőt, aki már csak a hirtelen meglepetéstől is kénytelen mosolyra fakadni – aki ismeri (és netán kedveli is) a fent már említett Csupasz pisztoly-filmek humorérzékét, pontosan tudja, miről beszélek. Zuckerék gagjeinek ereje pont ebben rejlik: a hihetetlen kiszámíthatatlanságban és néha már infantilizmus határát nyaldosó abszurd poénokban, vagy vicces helyzetek generálásában. Előszeretettel élnek humoros szófordulatokkal vagy szójátékokkal – magyar részről pedig erény, hogy ezt a szinkron is képes hozni.
Mindezek megjelenítése pedig nevetségesen gagyi – már bocsánat a kifejezésért. A jelenetek mindegyike súlyosan stúdiószagú, a világítás nemhogy egyszerű, de majdhogynem teljesen kidolgozatlan (80-as években járunk!). A kellékek pedig – hát… A bábok nagyon is bábszerűek, a viharban hánykódó repülőről pedig szinte üvölt, hogy modell. Ám előnyére váljon, hogy az Airplane! nem is próbálja saját mesterkéltségét leplezni! Nem követi el azt a hibát, hogy valami valósnak ható, illuzórikus világba kalauzolja a közönséget – sőt, nagyon is utal ezen megjelenítési hibák által saját kreáltságára. Újabb poént teremt – viccessé teszi a maga idióta világát a megfestés nevetségessége által is. Mintha az Airplane! esetében működne a furcsa szólás: „Annyira rossz, hogy már jó!”
A színészi alakítások már nem olyan hasfalrengetőek minden esetben, mint a szituációalakítás és a dialógusok nagy része. Kicsit ügyetlenkedő, esetlen, mintha maguk a színészek sem tudnák, hogyan nyúljanak az általuk eddig ismeretlen jellegű humor megformálásához. Még a későbbiekben kiválóan brillírozó Leslie Nielsen sem ütött akkorát.
Ismervén és kedvelvén a Csupasz pisztolyokat, az Airplane!-t kicsit gyengébbnek érzem: a viccek elsütése néhol még bizonytalankodó és nem annyira következetes, mint a már kiforrott, nagysikerű trilógiában. Bár elismerendő: ez az eredet, innen indult a híres menetelés az amerikai filmes abszurd egyáltalán nem könnyű útján – legalábbis Zuckerék részéről.
7/10
