A ’Los Tres Amigos’ latin rendezőtrió részeként (Guillermo Del Toro, Alejandro González Innaritu) Alfonso Cuarón ezen 2006-os alkotásával nagy fába vágta a fejszéjét. Az ember gyermeke megannyi komoly témát feszeget mintegy másfél órán keresztül, úgy, hogy közben egy percig sem hagyja unatkozni a kanapé szövetének feszült nézőt. Kivételes profizmusról árulkodik, hogy a nagy ívű kérdésfelvetés és az állandóan fenntartott akcióhelyzet mégsem oltja ki egymást – sőt, mintha erősítenék!

2027-et írunk, rémisztő disztópiákba illő állapot uralkodik a Földön. A nők terméketlenné váltak, immár 19 éve nem született gyermek – a széthulló társadalmakon pedig egyre erőteljesebben uralkodik el az anarchia. Egyedüli kivétel ez alól Nagy-Britannia, ahol az alkalmi terrorakciók, a mérhetetlen illegális bevándorlás és nagymértékű gettósódás ellenére viszonylagos rend uralkodik. Theo (Clive Owen), aki régen a politikai változás élharcosa volt, itt él. Élete váratlan fordulatot vesz, mikor egykori szerelme - aki jelenleg egy bevándorlók jogaiért küzdő terrorszervezet feje – szívességet kér tőle: egy nőt kell kijuttatnia az országból egy külső menekülttáborba. Hamarosan azonban kiderül, hogy Kee nem egy egyszerű asszony – gyermeket hord a szíve alatt, azaz benne lakozik a 19 éve hiányolt élet, a jövő kulcsa. Ám a kilátástalan társadalmi állapotba belekeseredett és emberségüket veszetett személyek eszközként akarják használni az anyát és gyermekét, ezért Theo-nak menekülnie kell velük. De vajon ki lesz a segítőjük és ki fordul ellenük? Kiben bízhatnak meg? Kit hat még meg egy ilyen brutálisan eltorzult világban az, ha egy gyermek sírását hallja a csatazajban?

Az ember gyermeke állandó és sürgető kérdésfelvetéssel dolgozik. Amellett, hogy látványában és mozgalmasságában minden pillanatban a képernyőhöz kötöz, a feszegetett témák olyan gondolatmeneteket indítanak el az egyszerű, mindennapi nézőben, amelyeken még a film leforgása után is hosszasan pörögni lehet. Ki, hogyan viselkedne egy elkeseredett háborús helyzetben – pláne ha egy olyan körbe van belekényszerítve, ahol szükségszerűen áldozattá válik? Mennyit tenne meg egy másik élet védelméért? Vagy más kérdéssel: az Élet védelméért? És valójában itt bújik meg Alfonso Curaón alkotásának központi problematikája: az elvadult emberiség viszonya az Élet tiszteletéhez. A rendező talán választ is ad rá: az egyik végső jelenetben a kegyetlen utcai harcban összeütköző felek minden személye leengedi gyilkos fegyverét, elhallgat és alázatosan térdre borul a csöppnyi csecsemőjét karján hordó Kee előtt.

A film nem csak történetében és tematikájában kivételes mű, hanem technikai megvalósításában is (nem véletlen hogy legjobb fényképezés kategóriában Oscarra is jelölték). Kiemelendő a kiváló operatőri munka: Emmanuel Lubezki hosszú beállításai a legapróbb részletekig megkreáltak. A snittek alatt a kamera állandó mozgásban van (még ha egy autó belsejében szemlélődik is – gondolok itt a határokon kívüli első lázadó-támadásra), ez a film végére már gyakorlatilag a háborús tudósítás módszeréhez közelít. Az operatőr együtt fut Theo-val a puskaropogástól és robbantásoktól hangos utcákon, megbújik, előrefut, vagy épp bemegy vele egy romokban álló lakóházba. Pillanatnyi szemlélődései – ahogy „szeme” megakad egy-egy összeroncsolt testen, vagy jajgató anyán – az emberi tekintet sajátosságát idézik. Megrendítően életszerű, mintha mi is zaklatottan menekülnénk a főszereplő mellett.

Ez a sajátos, már-már naturalizmushoz közelítő realizmus a film több pontján felüti a fejét. A brutális történéseket nem hatásvadász premier plánokban láthatjuk, hanem emberi szemmel, távolról nézzük végig őket. Kee szülését (vagyis a színésznőét) pedig egy az egybe teszik a képernyőre az alkotók.

Számomra ugyan néha az erőszakos jelenetek már túllépték azt a határt, amivel Cuarón az arcunkba kívánta ordítani annak az undorító igazságnak a tényét, hogy az ember pusztító. A mondanivaló enyhébb módon is átjött volna, bár ezt aligha róhatjuk fel tényleges hibának: a mai eldurvult világban talán csak a heves felháborítás az egyetlen eszköz a mindennapi ember gondolkodásmódjának megmoccantására. Sikerült!

9/10

Ui: Ez egy olyan film, amiről igazából kisdoktorit is tudnék írni, annyi megbúvó szimbólum és fontos, feldolgozható téma/elem van benne – sajnálom, de a karakterek lekorlátoznak abban, hogy mindenre kitérjek.