Most, hogy a To Rome With Love kapcsán mindenki Woody Allen lázban ég, időszerűnek találtam, hogy a mester egy régebbi alkotásának felidézésével még mélyebbre ássak a munkásságban. Vessünk egy pillantást az 1977-es Annie Hall-ra!
A film szinte az életmű legelején helyezkedik el, és az első – széles közönség által is – díjazott alkotása Woody Allen-nek (négy Oscar- és öt BAFTA-díjat is bezsebelt), aki forgatókönyvíróként, rendezőként és főszereplő színészként is részt vett benne. Ami miatt még külön figyelemmel tüntethető ki: az Annie Hall-ban mutatkozik először, teljesen kiforrott formájában a mesterre jellemző élethelyzetek furcsa, improvizatív spontaneitása a filmvásznon, amelyet abszurd humorral fűszerez.
Alvy Singer (Woody Allen) negyvenéves, New York-ban élő komikus, akinek az élete akkor vesz sajátos fordulatot, mikor barátnője, Annie Hall (Diane Keaton) elhagyja. Alvy ennek hatására kezd visszaemlékezni az életére, sorra veszi nőügyeit, ám Annie kiemelt szerepe végigvonul gondolatain. Hiába a megannyi veszekedés, torzsalkodás, a se veled se nélküled kapcsolat, a komikus elhatározza, hogy mindenképp visszaszerzi élete szerelmét. Eltökéltsége azonban számos akadályba ütközik: nemcsak önmagával és paranoid összeesküvés-elméleteivel, de Annie hullámzó érzelmeivel és szexuális szokásaival is meg kell küzdenie, miközben gyűlöli a lüktető várost ahol él, de a világért sem költözne el onnan. Vajon hova vezet ez emberi természetek e törvényszerű furcsasága?
A sajátos adagolású és jellegű humor mellett az Annie Hall a tipikus hollywoodi történetmesélő sémák teljes kifordítása. Itt nincs borítékolható happy end, ám a boldogtalan vég sem tragikus, hanem rámutat arra, hogy a való élet nem a dráma színhelye – „Minden megy tovább!” A szituációk kiszámíthatatlanok, az élet spontán működése lakozik minden egyes percükben, innen jön a Woody Allen filmek kellemes furcsasága: soha nem lehet tudni, mi történik a következő percben, mert nézőként mást várnánk el egy filmtől, mint ami az életben történik. De miért is? Pont itt van a vicc elrejtve: az Annie Hall teljességgel kifordítja a nézői elvárásokat, mi több – helyenként már-már gúnyt űz belőlünk.
Az elidegenítés amúgy is kedvelt eszköze a rendezőnek. Ez nem csak a jelenetek túlzott életszerűségében lakozik, ami által a filmi jelleg egyre inkább gyengül (szereplőink tétlenül tengődnek életükben, kitörési kísérleteik inkább kényszeredettek, mint valós szándékúak); hanem az elbeszélés is igen töredezett és ugráló, a cseppet sem realisztikus emlékek felelevenítése miatt; itt nincsenek sem hősök, sem antihősök (a megszokott hollywoodi azonosulásnak ezzel annyi); ráadásul állandóak a kamerába történő kiszólások, javarészt a főszereplő által, de a történteket rendszeresen kommentálják az utcai járókelők is, gyakorta furcsa bölcsességeket megfogalmazva. Hogy mi a célja ezzel? Talán rámutat arra, hogy most életeket és nem csak egy szépen megalkotott filmet nézünk.
Az Annie Hall kivételes darab, egyik legmeghatározóbb alapköve a később hasonló szellemben kibontakozó Woody Allen életműnek. Bár a sajátos humor és a film megalkotásának nem mindennapi jellege még mindig kellemes és szórakoztató, de talán napjainkban kevésbé üt akkorát, mint saját korában. Minden esetre: érdemes megnézni!
8/10
