Az Életvonal című animációs rövidfilmről már szóltam korábban is, de most megint eszembe jutott és rákerestem, hátha… És most kivételesen bejött a hátha. A készítője, Tomek Ducki megosztotta, hogy 2 év után a nagyközönség is láthassa.

Az Életvonal egy magyar animációs rövidfilm, ami 2007 óta rengeteg fesztivált megjárt és rengeteg díjat hozott el. Sajnos, alig lehetett hallani erről a sikerről, pedig mostanság minden csepp sikerre szükségünk lenne.

Előző cikkemben is írtam, hogy majdnem tökéletes 6 és fél perc ez. Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Nem is húzom tovább a szót. Álljon itt a teljes kisfilm, nézzétek és csodáljátok. :)

Vetítik: Szerda, HBO 20:00

Mr. Brooks
színes, amerikai thriller, 120 perc, 2007
Rendezte: Bruce A. Evans
Főszereplők: Kevin Costner, Demi Moore, William Hurt 

Earl Brooks sikeres üzletember, férj és apa. Mr.Brooks nem iszik, nem dohányzik, nem kártyázik. Csak egy szenvedélybetegsége van: a gyilkolás. Persze megpróbált leszokni, vagy 2 évig sikerült is "tisztának" maradnia. Mégis, pályának csúcspontjánál újra érezni kezdi azt a bizonyos űrt. Annak a bizsergésnek a hiányát, amit csak az életek kioltásának rituáléja tudott megadni. Néhány óra múlva már a későbbi áldozatok lakásában lépked célja felé nesztelenül, mint egy éjszakai ragadozó. Precízen, a terv szerint halad, mint mindig. De dolga végeztével rá kell jönnie, hogy óriásit hibázott. Ettől a pillanattól kezdve megborul Mr. Brooks addig szilárdan álló világa. Lánya hazatér az egyetemről, ismeretlen, de később nagyon is vészjósló okokból kifolyólag, felbukkan Mr.Smith, a piti kis zsaroló, az új gyilkosságok miatt pedig Atwood nyomozó ismét a sarkában van. Szerencsére Mr. Brooks képes úrrá lenni a kialakult helyzeten. A saját, kicsit morbid módján.

A film minden egyes pillanata odavágós, feszültségekkel teli. Szerintem Dr. Hannibál Lecter óta még nem rettegtem ennyire karaktertől. Olyan szinten kimért, intelligens és "beteg" személyként van megjelenítve, akitől nem lehet nem félni. Ezt csak tetézi az a tény, hogy egyszerűen senki sem ismeri a sötét oldalát, pedig már több, mint 100 gyilkosságot követett el "Ujjlenyomatos" gyilkosként. A figurák egyébként is rendben vannak, csak Demi Moore Atwood nyomozója lett szerintem picit sablonos. Kevin Costner egyszerűen fürdik a szerepben, William Hurt baromi creepy, kettejük párosa egyszerre hátborzongató és szórakoztató (az összes morbid poén priceless). Egy-két arc ismerős lehet a különböző sorozatokban jártas nézőknek, feltűnik egy  Las Vegas-i szünet erejéig Marg Helgenberger, valamint apuci kicsi lányát, anno Shark kicsi lánya, Danielle Panabaker személyesíti meg.

Abszolút csak ajánlani tudom mindenkinek. Aki még nem látta, annak azért, aki meg már találkozott Mr.Brooks történetével, úgy sem tud leszokni róla :D 8/10.

I don't enjoy killing, Mr.Smith. I do it, because I'm addicted to it.

Vetítik: Szerda, TV2 19:05

Scott szélsőségesen szkeptikus attitűdöt képvisel a karácsonnyal kapcsolatban. Egészen hihetetlen módon, negyven évesen, nem hisz a  Télapóban. Így aztán igazi meglepetés éri, amikor a fent említett, piros ruhás illető, egyszer csak megjelenik a háza tetején. Miközben S. Claus a szánnal, az igás jószágokkal és miegymással bajlódik, megpillantja hősünket, aki lesett állal kíséri figyelemmel ténykedését. Félve a lebukás veszélyétől, tesz egy hirtelen mozdulatot, aminek következtébe lepottyan a tetőről és szörnyethal. (Így kezdődik egy jó kis karácsonyi, családi mozi: Télapó meghal.) Scott átkutatja az áldozatot és talál egy utasítást, miszerint ő az új Mikulás, és "köszi, hogy kiszórod, a maradék kétmilliárd ajándékot". Nincs választás, neki kell állni...

Igazán semmit sem tudok dicsérni a filmen. A móka faktor csekély, az eredetiség szintén. Ezt a zsánert (karácsonyi-családi-komédia) még a szereplőkkel lehetett volna megmenteni, de Tim Allen nem az a fajta színész, aki képes lekötni az ember figyelmét, akár másodpercekre is. Semmi nem hihető, abból, amit vásznon/képernyőn művel. Kicsit olyan, mint Mr. Fuchs, a teleshop élharcosa. Egy dolog látszik az arcán, az akarás. Az akarása annak, hogy egy alapvetően, még talán nem is annyira rossz ötletből, készült blődlit eladjon. Probálkozása teljes kudarccal jár.

Felmerül a kérdés, hogy akkor miért is van most poszt e filmműről? Az oka a figyelmeztetés, miszerint ne hagyjuk, hogy Szenteste előtt egy nappal, elraboljanak másfél órát az életünkből. Kis túlzással ugyan, de lelkiismeretfurdalás nélkül kijelenthetem, hogy nem tudok olyan korosztályt megnevezni, aki élvezné. A kicsik azért nem, mert meghal Télapó és egy buta arcú apuka lesz helyette, az öregek (8+) pedig inkább válasszák a Grincset szerda este.

Olyan film a Télapu, amit kivétel nélkül minden karácsonykor lead, valamelyik kereskedelmi adó. Nem mondom, hogy érthetetlenül, de mindeképp érdemtelenül. Régen a Reszkessetek betörők volt ebben a státuszban és mondanom se kell, hogy ezerszer jobb választásnak tartom. Vannak ennél jobb, "karácsonyi filmek". Sokan vannak. 10/2.5  

The Santa Clause
színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 97 perc, 1994
Rendezte: John Pasquin
Főszereplők: Tim Allen, Eric Lloyd, David Krumholtz

Vetítik: Szerda, TV2 16:30

How the Grinch Stole Christmas
színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 105 perc, 2000
Rendezte: Ron Howard
Főszereplők: Jim Carrey, Sir Anthony Hopkins

Több száz méterrel a tengerszint felett, a Mt. Crumpit-en, teljes magányban, él Grincs, a furcsa, morózus, zöld figura. Alapvetően harmonikus életet él, szociális kapcsolatai, Max-re a kutyájára korlátozódnak, folyamatosan morog, és így tovább. Ezt a hibátlannak tűnő boldogságot, csupán Kifalva lakóinak, karácsonyi nyüsgésének zaja töri meg. Így aztán hősünknek az a világmegváltó ötlete támad, hogy ugyan már, lopjuk el a karácsonyt. A díszektől, az ajándékokig, mindent szép lassan elsinkófálgat, és reménykedik, hogy így talán elmrad a Karácsony és ezzel a lelki békéje a helyén marad.

Grincs figurája és története Dr Seuss (Cat In The Hat), a népszerű amerikai Benedek Elek, tollából származik, még az ötvenes évek végéről. Aztán '66-ban készítettek belőle egy animációs filmet, ami elég népszerű lett (még ma is sokszor vetítik karácsonykor), majd kult státuszba került. Például nem egyszer láthatjuk, hogy az megy a tévében, egy karácsonykor játszódó filmben. Aztán 2000-ben elkészült jelen sorok tárgya, melyben Jim Carrey alakítja a zöld figurát, valamint Anthony Hopkins narrálja.

Ezen kívűl sok érdekeset nem tudunk elmondani. Teljesen átlagos, ha nem az alatti megvalósítást kapunk. A trükkök és a smink, néhol kifejezetten gagyinak hatnak. Pedig nem feltétlenül a kivitelezés a rossz, sokkal inkább az elgondolás túlzó. A díszletek szintén elképesztően low-budget hatást keltenek. A megvalósításbeli igénytelenségeket, azonban klasszul ellensúlyozza, a szerethető történet, illetve Jim Carrey, aki még negyedkiló zöld festék alatt is érvényesül, ha nem is brillírozik.

Ha nehezen is, de kijön a nullszaldó. Nem feltétlenül a legjobb, de messze nem a legrosszabb választás a karácsonyi filmkínálatból. Abban megegyezhetünk, hogy nem is e film miatt ismerjük Ron Howard nevét. 10/5

Vetítik: TV2 23:30

A múlt század hetvenes éveinek (milyen furcsa ezt így leírva látni, mintha nagyon régen, holott éppen csak tegnap volt...) egyik nagy-nagy botrányköve volt Bernardo Bertolucci Utolsó tangó Párizsban című filmje, melyet a sors különös kegyéből, igaz, majd' tíz évvel külföldi bemutatása után, de nálunk is látni lehetett. Persze, az olasz filmek legtöbbje azért nem esett olyan szigorú elbírálás alá az "Aczél-műveknél", mint mondjuk egy normál hollywoodi zsáner, hiszen az olaszoknál működött/működik Nyugat-Európa legnagyobb kommunista pártja, így az olaszok tulajdonképpen elvtársaink voltak. Már, nekünk, azoknak. Bár Bertolucci is masszívan baloldali elkötelezettségű filmes volt, azért az Utolsó tangó...-ra várnunk kellett, hiszen a film az akkori közerkölcscsőszöknél bizony alaposan kiverte a biztosítékot, de nem csak nálunk, mindenütt, ahol bemutatták. Franco fasiszta Spanyolországában ugyanúgy betiltották, mint ahogy nálunk is, tíz éven át. Aztán, egyszercsak minden tiltásnak vége szakadt...

A nyolcvanas évek elejének Magyarországán, a nyugati trendekhez képest minden szinten tapasztalható spét ellenére, azért a film még jócskán ütött. A hippizmus szabad szerelem-mítoszáról ekkortájt kezdtek beszélni a fiatalok szélesebb körben, pedig hol voltak már ekkor a hippik! Már a punkok is lassan belekomformizálódtak a fogyasztói társadalomba, azonban hozzánk, itt, a vigyorgó barakkban, még a '68-as eszmék is alig jutottak el. Az Utolsó tangó... a szabadság hűs szellője, sőt fuvallata volt. Hogy egy fiatal nő, minden érdek, sőt, szerelem nélkül csak a puszta szexért létesítsen kapcsolatot egy pasassal, ez elképzelhetetlen volt a "munka és szerelem" illedelmes országában. A valóságban persze nyilván történt efféle affér, nyilván volt ilyen a szocialista (de a nyugati) társadalomban is, ám erről, filmben eleddig még senki sem mert ilyen kendőzetlen nyíltsággal beszélni, mint ahogy ebben a filmben tette Bertolucci.

Pedig igen banális ötletből született meg ez a film, a legenda szerint Bertolucci nadrágjában, amint séta közben megkívánt egy előtte haladó, csinos, fiatal lányt. Nos, ez gyakorlatilag így van a filmben is: a Marlon Brando alakította, szélfútta furcsa pasasnak (Paul) feltűnik az öntudatos mozgású, csinos Maria Schneider (Jeanne), és úgy intézi a dolgokat, hogy az éppen lakást kereső lány egy hatalmas, üres lakásban találkozzon a férfival. Gyakorlatilag a következő jelenetben már szeretkezik az egymásnak tökéletesen ismeretlen pár. Persze, fogalmunk sem volt akkor még egzisztencializmusról, elidegenedésről, főleg nem a szocialista családmodell bűvöletében/árnyékában. Paul és Jeanne a modern társadalom két tipikus egyede, Paul felesége nemrég lett öngyilkos, a férfi fájdalmában választja a felejtésnek eme módját, így nem kíváncsi a lány múltjára, de a jövője sem érdekli, csak az kell, ami ma van, hiszen neki magának sincs már múltja, se jövője, így marad a carpe diem. A lány számára a jó húsz évvel idősebb férfi által kikényszerített affér szintén jól esik, hiszen őt filmrendező barátja (akit Jean-Pierre Léaud, a francia új hullám egyik emblematikus figurája alakít) üldözi szerelmével, melyet azonnal filmre is rögzít. A lány számára ez részben terhes, részben kényelmetlen, de ami a lényeg, hogy nincs benne semmi személyes, természetes, érzéki, amit viszont az ismeretlen Paultól gond nélkül megkap, ráadásul nagy dózisban. Az ilyen kötelék nélküli, ad hoc kapcsolat azonban még egy szabad világban sem működhet sokáig, amint Paul megváltoztatja a játékszabályokat, és konvencionálisabb síkra terelné kapcsolatukat, Jeanne drasztikusan reagál.

Az utolsó tangó... felett bizony, eljárt az idő, az a hang, az a bátorság, ahogy addig tabunak számító témákról beszél, mára talán közhelyessé vált, a hajdani botránykő mára egy kissé szépelgő, kissé modoros melodrámává vált. Nem rossz film, jobb nézni is, mint annak idején. Egyrészt már tudom, tudjuk, miről beszél, és miért éppen így, másrészt erős a nosztalgikus faktor is (egy bizonyos életkoron, mondjuk 35+on túl). Azt hiszem azonban, első látásra már nem nagyon fog senkire olyan komoly hatást gyakorolni, mint ahogy történt a nyolcvanas években. Brando persze még mindig óriási, delejes, mágikus hatású játéka ami még mindig él, a rücskös hímsoviniszta férfiállat archetípusát adja, még úgy is, hogy ma már tudjuk, a valóságban inkább a saját neméhez vonzódott. Maria Schneider is épp olyan üde, kívánatos, mint régen, dús fanszőrzete anakronisztikus a mai epillált, szőrtelenített világban, pedig milyen szép is a szőr... A harmadik szereplő, a hatalmas, szabálytalan szobákból álló lakás rám olyan hatással volt anno, hogy sokáig én is úgy, csak a falhoz támasztva tartottam saját lakásomban az ajtót, mint ahogy itt, ebben a filmben láttam; a "levegős lakberendezés" még ma is szimpatikus, de az ajtót már kidobtam. Ja igen, a zene. Gato Barbieri, az argentin jazz-szaxofonos zenéje, azt imádom. Tulajdonképpen még mindig imádom ezt a filmet is, de azt nem tudom megmondani, hogy ha valaki most látja először, arra képes gyakorolni bármilyen hatást. Leveszi-e a mai néző azokat a poénokat, mint pl. "az újhullámos Léaud csak rohangál a kamerával, bezzeg én igazából kúrok" fickós "beszólását", leveszi-e azokat a pszichológiailag aprólékosan felépített, bravúros kis trükköket, melyekből például Brando építi fel Paul karakterét, a "kóválygó falevéltől" a halál embrió-pózáig, stb., érti-e az egészet? Nem tudom, de szerintem az Utolsó tangó... még ma is 8/10.

Ultimo tango a Parigi
színes, olasz-francia filmdráma, 136 perc, 1972
r: Bernardo Bertolucci