Auchanban voltam és ilyenkor kénytelen vagyok a DVD kínálatot is megnézni, hátha van, amit érdemes hazavinni. Most is ez volt a helyzet és kevesebb, mint 600 forintért már szinte utánam hajigálták a korongokat. Miközben csodálkozva böngésztem a kínálatot megakadt a szemem Az éneklő detektíven. Még inkább a stáblistát böngészve figyeltem fel rá – nagyon impozáns kis lista…

Ilyen olcsó kiadásban mindig akadnak gyöngyszemek. Most ismeretlenül próbáltam be ezt, bár igaz, hogy Robert Downey Jr. neve már önmagában elég garancia számomra. Meglepően igényes kiadás, kellemes a borító, a tapintása is meglepően jó. Ez már bizakodásra ad okot, még akkor is ha semmi köze nincs a filmhez. Aztán már csak külön meglepetés volt, hogy a "ne lopjál köcsög" kis video elmaradt az elejéről.

Downey Jr. egy megkeseredett, a világra haragudó krimi írót formál meg – Dan Darkot. Szörnyű bőrbetegsége miatt kórházban van és hallucinál is. Összemosódik a valóság az emlékeivel és Az éneklő detektív című regényének történésével. Így Dan egyszerre a detektív, aki egy halott prosti ügyében nyomoz, de emellett a szenvedő kórházi beteg is, és persze gyerek önmaga.

Ebből a rövid kis ismertetőből is kirajzolódik 3 szál. Ezek néhol összekapcsolódnak, néha még a karakterek is átjárnak. A három (majdnem) különálló szálban ugyanazok a színészek tűnnek fel – sejtetve a kapcsolatot a valóság és a fikció között. Valamint ebben találhatjuk a választ a valós Dan Dark haragjára is.

Az impozáns színészgárda itt nem csak marketingfogás. Tényleg alakítanak, és tényleg odateszik magukat. Nem érezzük azt, hogy ezt csak és kizárólag a pénzért csinálták (bár igaz, hogy ez ahhoz meglehetősen kis költségvetésűnek tűnik). Robert Downey Jr. most is hozza a formáját, Mel Gibsont alig ismertem fel, Katie Holmes aranyos (ilyen is ritkán van) és persze Adrien Brody egyre jobban kúszik fel azon színészek között, akiknek nagyon élvezem a játékát. A vicces az, hogy még így is messze járok az összes ismert és (itt mindenképpen) jól játszó név felsorolásától.

A nagy nevek mellé még jön a zene. 1950-es évek Los Angelese, musicalbetétek formájában. Jazz, blues, rocknroll - minden ami a korban jelen volt. Ezek a zenés betétek furcsán törik meg a film menetét. Előbb még egy fájdalomtól eltorzulni próbáló arcot látunk (de nem sikerül neki, mert minden apró rezdülés kínnal jár), aztán már a nővérek énekelnek és táncolnak. Nehéz beleilleszteni ezeket  a történetbe, sőt szinte lehetetlen is.

Ahol mégis elcsúszik a film – a jó zene és színészi alakítások ellenére – az a töredezett vágás. A jelenetek néha értelmetlenül követik egymást. És ez nagyon sokáig zavaró. Még akkor is, ha ezt koncepciónak tudjuk be: egy szétesett életet mutat be egy szétesett filmen keresztül. Találó, de akkor is zavaró. Nem érezzük, hogy a történettel együtt haladnánk, csak dobál minket, mintha egy megvadult bika hátán ülnénk.

Keressük a kapcsolatot a jelenetek között, vagy éppen próbáljuk felvenni egy-egy szál történetét, de van, hogy ez erőnk felett állónak tűnik. A regény története, a nyomozás a megölt prosti ügyében, például egyáltalán nem áll össze. És csak erőlködünk, keressük az értelmet, de csak a stáblistánál jövünk rá, hogy nem kellett volna, mert nincs.

All clues, no solutions, 'cause that's the way...
things are.

Bármennyire is furcsa élmény, de akkor sem több egy közepesnél. Ez most ennyire sikeredett, de ennek ellenére én javasolnám a kipróbálását.

The Singing Detective
színes amerikai vígjáték, 109 perc, 2003
r: Keith Gordon

Gondoltam, hogy annyi francia nem tévedhet, és tényleg szórakoztató filmen kell lennie, ha akkora közönségsiker odakint. Ehelyett amit kaptam, az egy nagyon francia vígjáték, nagyon franciáknak. No persze ezzel nem azt mondom, hogy teljesen élvezhetetlen a film, csak sokat veszít az élvezeti faktorból. Lássuk is itt rögtön az elején miről is beszélek.

A poénok nagy részét nem értjük. Amit igen, az kommersz, önmagában is vicces, de ami talán a film lényegét adná – számunkra rejtett marad. Olyan előítéleteket és embertípusokat figuráz ki, akiket mi nem ismerünk. Mert tényleg miért is kéne tudni arról, hogy észak és dél vetélkedik kicsit, és kölcsönös ellenérzések vannak bennük. Vagy azt honnan kéne tudni, hogy az északiak valami furcsa tájszólásban beszélnek, ami nagyon viccesen hangzik – de csak az avatott füleknek. Bármennyire is fülelünk a francia csak hablatynak tűnik. Teljesen érthetetlen és nem hallhatjuk a különbséget az éjszaki és déli kiejtés között. A felirat természetesen képtelen visszaadni ezeket a poénokat, bár megpróbálja. Ezek a szóviccek és az északiakkal szembeni előítéletek teszik ki a poénok vázát. Kár érte.

A színészekkel nincsen gond, ahogy a fényképezéssel sem. A rendezés is megállja a helyét, így tényleg csak az rondít bele az összképbe, hogy nem értjük a poénokat és így élvezni sem tudjuk maradéktalanul a filmet. Mint már említettem, ami marad, az a pár mindenki számára érthető poén menti meg a filmet.

Rövid kis írásom végére még a történet maradt: Philippe Abrams egy déli városban postai alkalmazott, de már a középvezetésig küzdötte fel magát. Felesége, Julie elégedetlen a jelenlegi helyzettel és a Riviérára akar költözni. Philippe-t egy rossz döntése következtében a napfényes dél helyett a hideg északra helyezik.

A francia filmek szerelmesein kívül nem sok embernek tudom ajánlani. Jó-jó, de mégsem az igazi, mert látjuk, hogy több van itt, mint amit megértünk és ez bizony zavaró.

Bienvenue chez les Ch'tis
színes francia vígjáték, 106 perc, 2008
r: Dany Boon

Elkapott a gépszíj és kevesebb, mint egy hét alatt ledaráltam az eddig elérhető összes részt. Ha egy sorozatot az első egy-két-három részben megfog, akkor már nagy az esélye, hogy egyben és rövid idő alatt kerül terítékre. Sajnos ez igen időrabló, de nyáron erre is ráér az unatkozó egyetemista. :)

Ha képes vagyok nagy dózisban bevinni egy sorozatot, akkor az rosszat már nem jelenthet. Így van ez itt is. A Chuck egy meglehetősen egyszerű sorozatocska, nincsenek benne nagy gondolatok, viszont vicces és a karakterek szerethetőek. Ennél több nem is kell nagyon, hogy eladjon heti 40 percet.

Az első rész elijesztheti a nézőt, mert akárhonnan is nézem, nagyon béna megoldást választottak arra, hogy Chuck fejébe belekerüljön az Intersect. Későbbiekben persze hozzászokunk, hogy ha képek villognak, akkor Chuck szuperagya meglehetősen gyorsan és hatékonyan fogadja be az információt, de eleinte ezt mindenképpen kétkedéssel fogadjuk. Ha ezen apróságon túl tudjuk tenni magunkat, akkor viszont minden résszel 40 perc kellemes szórakozás vár ránk.

Epizodikus felépítésű, így ha kimarad pár rész még nem veszítjük el a történet fonalát. Bár igaz, hogy néha több részen keresztül is átível egy-egy történet, de ez igazából csak az évadok vége felé jellemző, amikor úgyis felpörögnek az események. A második évad záró epizódjában már szinte minden percet megköszöntem, mert hatalmas fun volt az egész, annak ellenére is, hogy nem a legtökéletesebb finálé volt. Annyira szívemhez nőttek a karakterek, hogy nem akartam elengedni őket, még ha csak másfél hónapra is.

A sorozat teljes mértékben a karakterekre összpontosít, a tény, hogy minden rosszfiú pont Los Angelesben található, vagy ad partit, már csak mellékes. A három főszereplő nagyon találó. Egy kommandós, egy kém és persze a civilből szuperszámítógéppé előlépett Chuck. Mellettük még rengeteg érdekes karakter tűnik fel. A Buy More-ban dolgozó összes ember hibbant egy kicsit (van aki nagyon), és mindig okoznak pár kellemes pillanatot, mikor mosolyoghatunk. Jól jellemzi őket, hogy saját magukat úgy kategorizálják a Buy More mikro-táplálékláncában, hogy van Chuck, vannak a többiek és talán még Jeff alkot egy külön kategóriát.

Sokszor van, hogy Chuck szétválasztott életében párhuzamosan ugyanazok a problémák jelennek meg, mint esetleg Morgan életében. Ötletes ugyanazt a problémát két kontextusban is látni. Az ilyen apróságok emelik ki a sorozatot: apró ötletek; és utalások más filmekre. Ezek nélkül csak egy lenne a sokból. Egy sorozat, ahol lőnek, rohannak, megmentik a világot, és közben viccelnek néha, de nem lenne hosszú távú.

Ritka, hogy a második évad megközelíteni nadjisten megelőzné az elsőt, pedig én most így éreztem. A készítők menet közben éreztek rá a dologra. Az eleje még nagyon döcögött, néhol erőltetettnek tűnt, de ez megszűnt a második évaddal. A karakterek sok problémát és kétséget áthoznak a második évadra (és sajnos ebben nem is fejlődnek a szereplők). Már az első részekben megismerjük azt a pár fontos kérdést, amin rugóznak majd egy sort. Talán ez volt a leggyengébb pontja az eddigi két évadnak. A továbbiakban ezek kéne csiszolni. A többi "összetevőt" már sikerült megtalálni és helyes arányban adagolni.

Ma este lesz a második rész. Még nem késő bekapcsolódni, sőt talán érdemes az első részt pótolni.

Mit tehet az ember akkor, ha olyan személyek kezében van a sorsa, akik emberi mivoltában nézik semminek? Származása, vallása, bőrszíne, identitása alapján ítélik el? Az a nagy büdös igazság, hogy akármennyire is azt hisszük, a modern társadalom, a szocializálódás, és az erkölcs gátat szabhat az ember valós énjének, ez egy óriási tévedés. Rettentően kevés ember tud felülemelkedni az alapvető életösztönén, ha arra igazán szükség lenne. Következzék a Waltz with Bashir.

Mert azt gondoltuk a második világháborúval lezárul a barbárság kora, az emberi életek semmibe vétele, pedig ez még mindig nem történt meg. Mert azóta volt egy Hidegháború, volt egy Libanon, volt egy Uganda, volt egy afganisztáni megszállás, és van egy iraki megszállás. Ne értsetek félre nem vagyok teljesen pacifista, csak tényleg az zavar, hogy valaki tényleg akármit megtehet. Gondolok itt természetesen az USA-ra, de Izraelre is, ezeknél persze egy cseppet sem jobbak az arab terrorszervezetek, sem Kína, de még mi magyarok sem. Nem jobb egyik ideológia és egyik vallás sem, amíg nem tudjuk megvalósítani. Pedig egymás tiszteletére még az állatok is képesek. Mi nem.

Ezen gondolatmenetből én most Libanont szeretném kiragadni, erről készült a fent említett film. A főszereplő Ari Folman, veterán katona, filmrendező. Egyik nap egy régi katonatársa kér tőle találkát, kivel együtt szolgáltak a '80-as években az izraeli seregben. 20 éve ugyanaz a rémálom gyötri. 26 kutya akarja őt széttépni. Végül arra jutnak, hogy ennek köze kell legyen az együtt töltött katonai szolgálathoz, a libanoni háborúhoz.

Szeretnék némi történelmi háttérinformációt is adni nektek. Leegyszerűsítve a dolgot 1932-től a Nemzeti Paktum értelmében a hatalom megoszlott keresztények, muszlimok, drúzok között. A palesztin muszlimok száma, azonban gyors ütemben növekedett és ez nem tükröződött a kormány felállásában. Ennek következménye lett a libanoni polgárháború, melyben lényegében az ún. maronita keresztények és a palesztin muszlimok vettek részt. Ebbe a konfliktusba avatkozott be Izrael, és később Szíria is a keresztények oldalán. Nyilván saját érdekükből adódóan tették mindezt. 1978-ban, azonban a Palesztin Felszabadítási Front (PLO) Haifaban felrobbantott egy buszt, aminek 40 körüli izraeli áldozata volt. Megindult az adok kapok, amíg az USA azt nem mondta, hogy elég legyen. Egy kis ideig béke is volt, de 1982. június 6-tól ismét fellobbantak a harcok. A PLO terrorista akcióra válaszolva, Izrael egy átfogó hadműveletet dolgozott ki a libanoni keresztények pozíciójának megerősítésére. A terv kulcsmomentuma Gemayel Bashir elnökké emelése volt. Igaz megválasztották, ám a politikai támogatottsága nem volt oly jelentős, mivel a muszlimok nem szerették. De akinek volt pár tankja és izraeli haverjai, annak végül is mindegy. Azonban mielött hatalomba lépett volna megölték. A háború folyt tovább, és elérkeztünk, ahhoz a mozzanathoz melyet a film kiragad ebből az egészből. A sabrai és shatilai mészárlás 1982. szeptember 16. és 18. között folyt le. Az áldozatok számát 328-tól 3500-ig becsülik. Nyilván nézőpont kérdése az hogy ki mennyi tagad le belőle.

Most miután mindenki tudja miről is van szó, visszatérek Arihoz, aki még mindig nem tudja mit csinált, hol volt ez időtájt. Csupán egy látomása van. Gyorsan el is megy egy barátjához, aki szintén régi katonatársa és ügyvéd, mindemellett konyít kissé a pszichológiához is. Ő azt tanácsolja keresse fel régi ismerőseit, társait, ha tisztázni akarja ezt a korszakát életének. Az ember tudata úgy védekezik a szörnyű dolgok ellen, hogy egyszerűen kizárja őket a tudatából, mondja, de attól még ott vannak. Ez ugye az alapvető freudi gondolatmenet is. Így hát elindul felfedezni emlékeit.

Ahogy sorra találkozik az emberekkel, egyre tisztább képet kap. Tulajdonképp rájön arra, mi is történt. Azonban mindenkiben megfogalmazódik egy kérdés. Miért nem csináltak semmit? Miért hagyták? Egyáltalán miért tették, amit tettek? Elég rideg dolgok kerülnek felszínre, amelyeket az érintettek nem is tudnak feldolgozni. Nem megyek bele a részletekbe, mert inkább nézzétek meg.

A film mellesleg egy animációs film. Szerencsére nem a 3-D-s technikát alkalmazták. Egy nagyon érdekes 2-D-s grafikai megoldást sikerült találni, mely leginkább egy mozgó képregényre emlékeztet. Nekem nagyon tetszik. Megy a film hangulatához, de több ilyen technikájú filmet is szívesen néznék. Nagyon tetszenek a színek, sokat játszik velük a rendező. Mindig az aktuális lelkiállapothoz igazítja őket. A film ettől alapvetően még depresszívebb hangulatot áraszt.

Külön dicséretet érdemel a zene, amely, mint a film maga is héberül szólal meg. Megtalálták a helyzetekhez illő dallamokat. Díjat is söpört be Max Richter zenei felelős érte.

A film dinamikájára nem lehet panasz, annak ellenére, hogy nem egy tempós film. Lassan, de biztosan eljut oda, ahova kell: a totális megdöbbentéshez. Ez az alkotás tekinthető dokumentumfilmnek, azonban egyúttal egy teljes értékű dráma is.

A konklúzió tehát az, hogy a film nagyon jó, a legjobb animációs film hosszú ideje, amit láttam, de sajnos nekünk embereknek még mindig van lejjebb.

Waltz with Bashir
izraeli-német-francia animációs film, 90 perc, 2008
r: Ari Folman

Ki szereti az elektronikus zenét? Akkor tudok ajánlani egy jó filmet. Ki szereti a droggal kapcsolatos filmeket? Neki is tudok ajánlani egy jó filmet. Aki még nem érzi magát megszólítva, az csak simán hallgasson rám, és nézze meg a Berlin Callingot.

Az említett film német eredetű, Berlinben játszódik. A környezet szempontjából ez nagyon fontos, hiszen Berlin elég híres a klubéletéről. DJ Ickarus (aka. Karow úr) a berlini technoszcéna ünnepelt sztárja. Egy igazi művész az önön berkein belül. Fellépések, új lemez, feszültség, drogok, csajok, pia, cigaretta. Sejtjük, hogy így megy ez, ha az ember sztár. Biztos így megy? Lehet egyenes relációt képezni a modern művészet és a hedonizmus között? Szerintem nem feltétlenül, bár általában a közönség és a művészek szerint igen. Tisztelet a kivételnek, tényleg nem sokan vannak. Mit gondoltok ti erről?

Egyébként kétkedve ültem le megnézni a filmet, ugyanis sokan sablonosnak tartják. Azt mondják nem ad semmivel sem többet, mint az eddigi drogos filmek. Való igaz a Trainspotting és Az egy kosaras naplója illetve a Rekviem egy álomért után tényleg nem lehet újat mutatni, ezt aláírom. Nem biztos azonban, hogy feltétlenül kell. Lehet így is korrekt filmet csinálni, - rendes iparos munkával - hogy nem nyitunk új dimenziót a filmművészetben. A Berlin Calling pedig kétségkívül ilyen. Nem lesz a kedvenc filmünk az eredetisége miatt.

Bemutatja azonban a híres berlini technoszcénát, bepillantást nyerhetünk pár berlini klubba, hallgathatunk jó zenéket. Végre láthatunk egy olyan filmet, mely bemutatja milyen hosszú és rögös út vezet a teljes rehabilitálódásig. Láthatjuk, hogy dolgoznak és hogy kevernek zenét a világhírű DJ-k.

Alapvetően két színtéren játszódik a film, ahogy Icka is ezen a két színtéren él. Éjjel akárhol, és nappal otthon a barátnővel, zenét írva. Megfigyelhetjük, ahogy ez a kettő egyre inkább összecsúszik, úgy veszik el Icka lába alól a talaj. Bekövetkezik a teljes összeomlás, a szembesülés és a végső döntés az életmód és az élet között.

Icka egy nagyon érdekes személyiség, aki elviszi a hátán az egész filmet. Alapvetően jó, mégsem stimmel semmi az életében. Nem tudja miért, végül majdnem elveszítve azt, rájön a hibáira és felülemelkedik. Megfigyelhető egy személyiségfejlődés, mely a film végére éri el csúcspontját. Nagy hatást gyakorol rá a környezete, a barátnőjétől kezdve, a kiadó főnökén át, a drogdíleréig. Ez megmutatkozik, mikor bekerül a rehab-klinikára, ugyanis látja mi lehet belőle, ha nem viselkedik , és mikor ki akarják rúgni bosszút is áll. A film Ickán keresztül befutja azt a bizonyos ívet, melyet be kell neki.

Ez mindenesetre egy jó film. Nem tökéletes, de jó. Ajánlom.

Berlin Calling
német zenés dráma, 100 perc, 2008
r: Hannes Stöhr