Ha azt mondom, hogy ez a film furcsa, nem mondok semmit. Pedig az. Méghozzá valamilyen megfoghatatlan módon. Valami körülírhatatlan atmoszféra veszi körül, amiből kitörni lehetetlenség. Ha elkezdjük nézni, nem enged egészen addig, míg a végfőcím utolsó képkockája le nem pereg. De itt messze nem fejeződik be az alkotás: a fejünkben forog tovább. Száguldoznak a gondolatok, de közben nem sok értelmük van. Ez, a filmre is jellemző vonás egy csodálatos, de néhol rémisztő hangulati világot teremt. Nem úgy rémisztő, mint a sötétből előugró baltás szomszéd, hanem mint egy belülről kifele törő érzés, amit nem tudunk irányítani.

Egyfajta furcsa kettőségben megbúvó ellentétpárok végigkísérik a filmet. Egy emberközeli drámának kéne lennie, ami minden percében az emberi jellemekre koncentrál. Ehelyett csupán archetípusokat kapunk sok esetben. A jellemfejlődés – ha egyáltalán van – nem látványos, de közben a történet sem tartogat csavarokat. A story ugyan nem sablonos, de közel sem rejt magában hatalmas izgalmakat és alapesetben a feszültség fenntartása is kétségesnek tűnik. De eközben egyes jeleneteknél pattanásig feszülnek az idegeink. Számunkra teljesen idegen emberekért aggódunk úgy, mintha saját szerettünk lenne.

A végtelennek tűnő 2 és fél óra elszáll, mintha sohasem lett volna. A film úgy szegez a fotelhez, mint egy tökéletesre szabott thriller, de közben úgy megmozgat érzelmileg, mint a legjobb drámák a filmtörténetben. Ezek tények egyetlen dologra mutatnak rá a napnál is világosabban: a rendezés tökéletes. A film nagyszerűsége talán ebben rejlik, de annak nagyobb fele biztosan.

A színészi játék csak erősíti a rendezés által keltett hullámokat. Brad Pitt és Cate Blanchett, az amerikai házaspár szerepében. Talán ők a legjobb példa, a fentebb említett állításra, miszerint a szereplők jelleme csupán egy-egy archetípus. Szerepeiket az elvárható könnyedséggel oldották meg: semmi erőlködés, csak profizmus. Bár húzónevek, de egyáltalán nem dominál a kettőjük játéka. Ők is csak szereplők, nincs különösebb kitüntetett szerepük. A többi színésszel kiegészülve tudják csak nyújtani ezt a kiemelkedő szintet. A többi színész minden nehézség nélkül felnő hozzájuk, sőt van aki le is előzi őket. A süket-néma japán lány (Kôji Yakusho) játéka tökéletesen kifejező. Még úgy is, hogy nem beszél és a kézjeleit sem értjük.

A film négy egymástól tökéletesen elválasztott embercsoport (ez itt tényleg csak néhány főt jelent) pár napját és szenvedését mutatja be. Bár földrészek választják el őket egymástól, minden szál között van egy apró kapocs, ami egyáltalán nem nyilvánvaló. Nem is befolyásolják egymás, sőt interakció sincs, de mégis megmutatkoznak közös vonások. A bemutatott pár nap megvilágítja az egymásrautaltságot, és bepillantást enged a szenvedésbe, ami véletlenek és félreértések végett keletkezett.

A marokkói sivatagban utazó amerikai házaspár női tagját lelövik. A semmi közepén úgy néz ki, hogy nincs menekvés, és csak a helyiek jóindulatára számíthatnak. Eközben az ügyük szárnyra kap, és diplomáciai válságot okoz, amit a paranoia csak elmélyít. A tetteseket a lelkiismeretük őrli fel épp, miközben próbálják elkerülni a következményeket. Japánban egy süket-néma lány próbál magára találni, az anyja öngyilkossága után. Keresi az érzelmeket, de a testiséget is. Nem látja a határt, és a keze is meg van kötve némasága miatt. Eközben az amerikai földrészen egy dadus kényszerül döntéshelyzetbe és ezáltal dilemma elé. Mit sem sejtve hozza meg a szerinte egyetlen helyes kompromisszumos döntést.

Tökéletes zenei aláfestést az Akadémia 2007-ben egy szobrocskával jutalmazta. Ez már csak hab a tortán. A film gerincét a majdnem tökéletes rendezés és színészi játék alkotja. Ezekbe igen nehéz vagy inkább lehetetlen belekötni. A rendező mesterien teremt a semmiből hangulatot és zúz szét illúziókat másodpercek alatt. Nem meghitt karácsonyozáshoz való film, de mindenképpen megtekintendő. 9/10.