"…az élet küzdelem
S az ember célja e küzdés maga."

Ez a film nem egy valóra vált álomról szól; ez sokkal több annál. Persze az is benne van, de csak egy a sok réteg közül, amit érdemes megemlíteni. A leggyorsabb Indian egy szívhez szóló mese, egy félig-meddig road movie-ba csomagolva, amit Roger Donaldson rendező tár elénk.

Burt Munro utazását követhetjük Új-Zélandtól egészen az USA-beli Bonneville-ig. Burt egy megbütykölt 1920-as Indiannel szeretné megdönteni a sebességrekordot. A történet nagyjából ennyi, persze közben akadnak leküzdendő akadályok, de hősünk pozitív hozzáállásával semmi sem lehetetlen.

Road movie, de mégsem. Nagy utat tesz meg Burt, és a filmben ezt hosszan tárgyalják is. Azt mondják nem a megérkezés a lényeg, hanem maga az utazás. Ez itt pont fordítva van. Az utazás nem fontos, nem jellemformáló hősünk szempontjából. Burt jelleme egy tapodtat sem mozdul arról a szilárd talajról, amit az elején láthatunk. Ez a furcsaság talán azért van, mert Burt nem az utazásért kel útra, hanem a megérkezésért. Hogy mikor megérkezik, egy álomba érkezzen. Elérhesse azt, amit 25 éve hajszol, és hogy bebizonyítsa a világnak: öregember nem vénember.

Útja során hősünk megannyi akadályba ütközik, amiket két dolog segít legyőzni: ez nem lenne más, mint a végtelenül pozitív világszemlélete és egy megingathatatlan hite. Ezt az optimista világlátást Anthony Hopkins nagyszerűen prezentálja számunkra. Minden megszólalásában, minden mozdulatában ott van a fáradhatatlanság, és a hit, hogy ő végigviszi, amit elkezdett. De ezen felül még megteremt egy olyan feelgood hangulatot is, ami sokáig kitart. Reményt ad az elkeseredetteknek, és célt az élet sűrűjében elveszetten bóklászóknak. Persze csak képletesen.

És itt még csak a felszínt karcolgatjuk. Eddig csak a nyilvánvalóról szóltam, amit tálcán nyújtanak át, amiért nem kell "megdolgozni". Ha lejjebb ásunk a filmben találunk még témákat, amihez érdemben hozzátesz. Például vidék-város ellentét. Talán itt kicsit még árnyaltabb, mert nem szimplán vidékről érkezik Burt, hanem Új-Zélandról és persze onnan is vidékről. Hozza magával azt a pozitív attitűdöt, azt a világszemléletet, hogy mindig van két jó szavunk egymáshoz. Mindig nyitott az emberek felé, keresi a lehetőséget, hogy kapcsolatot teremtsen. Ez az, ami hiányzik a nagyváros emberéből. Túl sokan laknak egy helyen és ezért a másik baja hidegen hagyja őket.

Jó példa erre, mikor Burt először lép amerikai földre, és csodálkozik, hogy az utakon mindenki dudál a semmiért. Ezen csodálkozik, pedig a "városi embernek" ez a természetes: ideges, stresszel és szarik a többi ember fejére. Ezt testesíti meg a taxisofőr is.

Azért kapunk az emberiség jó oldalából is rendesen. A segítőkészségből, és valamennyire az egymás iránti tiszteletből is. Ez már inkább a bonneville-i helyszínre jellemző. A sebességért rajongók befogadják az öreget és segítik a célja elérésében. Itt már kicsit meseszerűvé válik a film, mint minden álom beteljesülésekor.

If you don't follow your dreams, you might as well be a vegetable.

Egészen az utolsó képsorokig jól titkolják, hogy a történet megtörtént eseményeket dolgoz fel. És elsőre nehéz elhinni, mert tényleg annyira mesébe illő, de aztán kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy néha az álmok tényleg valóra válnak.

A technikai részletekre is kitérve: Anthony Hopkins hatalmas alakítást nyújt. Félve mondom, mert közel sem láttam elég filmjét, de talán élete egyik legjobbja ez. Uralja a vásznat a játékidő minden percében, így a mellékszereplőkre már alig jut figyelem. És ha már valamelyest road movie, akkor adott a lehetőség a nagyszerű fényképezésre is. És itt bizony látunk is belőle párat. Például mikor az amerikai utakat rója, ilyen helyzetekben mindig jelen van, hogy a nagy semmi van a képen. Sivatag, vagy itt éppen préri szerű táj. Jobbra is, és balra is egészen a horizontig. Talán ez már a sablonosság határait súrolja, de a látvány feledteti velünk ezt a tényt.

Ez az új-zélandi film mindenképpen megdobogtatja a szívünket. Egy nagyon is szerethető alkotás, ami néhol már mesébe illik. Összességében 8/10-et ér, ha már számosításra vállalkozom minden alkalommal. (Talán erről le kéne szoknom.)