Richard Nixon az amerikai történelmi tabló ezerarcú szégyenfoltja – „legendája” a filmesek számára is mesterien használható nyersanyag. Lehet belőle tragikus hőst faragni (ahogy tette Oliver Stone 1995-ös Nixonjában, a főszerepben az isteni Anthony Hopkinsszal), de dilinyós vígjátékba is bármikor benyomható (az 1999-es Dick Dan Hedaya-val), ugyanakkor nincs kizárva az sem, hogy valaki paradox életművének médiadrámába sűrített summázatára vetemedjen. Ez a valaki esetünkben Ron Howard rendező, aki A remény bajnoka és A Da Vinci-kód ragacsos cukormázából csöppent a Frost/Nixon csapatkapitányi székébe.
Megtörtént eseményeken alapul a film (mi máson?): David Frost tévés személyiség Nixonnal folytatott 1977-es interjúszériája köré épül a meglehetősen érdekes kanyarulatú cselekmény. Frost (Michael Sheen) egyszerű showmanként tengeti életét: cápavigyorával és filléres modorával földrészek között ingázik, hogy bűvészmutatványokról és egyéb frivol szenzációkról tudósítson. Míg egy nap kiötli, hogy kellene csinálni egy átfogó riportot a Los Angeles-i nyugdíjaséveit élvező Nixonnal (Frank Langella). Egykori „elnökünk” még mindig remegő térddel gondol a vérgőzös politikai arénában töltött évekre, és kapva-kap az alkalmon: úgy gondolja, ha a kamerák elé áll, könnyen kicselezi a zöldfülű tévés bohócot, rehabilitálja szétzúzott hírnevét, és ismét fontos feladatot kaphat a kormányzatban. Csakhogy Frost nem kevesebbre készül, mint az évszázad szenzációjára: nagy, könnyes bocsánatkérést akar kicsikarni az öreg ex-elnöktől, és ennek érdekében furfangos szakértőstábot toboroz maga köré.
A Frost/Nixon lebilincselő műfaji turmix. Tipikus „high concept” mozi, amit rendkívül kimunkált színészi alakítások támogatnak. Howard élvezettel ragasztja össze a különböző műfaji szegmenseket koherens egésszé: a Frost/Nixon nem médiadráma, mégis velős betekintés a hivatalos újságírás és a televíziós szakma illúziótlan, szenzációhajhász és indulatoktól roskadozó „alkotói közegébe.” Nem karakterdráma, mégis akkurátus lélekportrét fest az idős Richard Nixonról – néhány költői képbeállítás és lakonikus tömörségű dialógus, és máris együtt érzünk a csatasorba visszakívánkozó, kiöregedett szélhámossal. A Sheen által megjelenített Frost olcsó bazári mutatványosként kezdi, de paradox módon kettejük ravasz presztízsharca az ő szakmai/emberi apoteózisával zárul, míg Nixon kénytelen visszamasírozni a polgári anonimitás kényelmetlen ércfalai közé.
Már csak azért is kötelezően ajánlott ez a film, mert kiderül belőle, hogy Ron Howard tud visszafogottan is rendezni – nyilvánvaló, hogy ezúttal erre hegyezte ki a ceruzáját. Filmje csigalassan döcög, sokat időzik az interjúciklus genezisének hosszú és ellentmondásos procedúrájánál, és ahelyett, hogy esendő, vagy épp szatirikus fényben áztatná a főbb karaktereket (Frostot és Nixont), sokszor nem is törődik velük, inkább globális panorámát ad a ’70-es évek derekának vegyes amerikai korhangulatáról. Ez pedig már önmagában is nagy szó a rendezőtől, és ha mindehhez hozzászámítjuk Frank Langella kolosszális alakítását, a gyönyörűen fotografált képeket, a remek mellékszereplőket (Sam Rockwellt ezúttal is érdemes megjegyeznünk magunknak), akkor az idei/tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetését kapjuk. Ne szalasszuk el, ha lehet.
Frost/Nixon
színes amerikai politikai dráma, 122 perc, 2008
rendezte: Ron Howard
