Martin Brest Hollywood szerencselovagja – ritkán szervíroz közönségének, ám akkor vagy a kulináris művészetek tanulmányozásában megőszült, viseltes kötényű mesterszakács szakértelmével emeli fel az étekfedőt tányérjainkról (Beverly Hills-i zsaru, Egy asszony illata, Ha eljön Joe Black), vagy ripacskodik egyet, mint valami csepűrágó udvari bolond (Gigli – Gengszterrománc). 1988-ban szerencsénkre kedvező szelet fogott ki az Éjszakai rohanással: a Beverly Hills-i zsaru élénk mozimítosza után sikeresen megismételte önmagát: másodszor is tökélyre vitte a zsaruközpontú akciókomédiát, amely vicces dialógusaival, borotvaéles karaktereivel, kellemes gitárszólóival rögvest a műfaj élvonalába furakodta magát.
Valamiként napjainkban nem szokás akcióvígjátékok narratíváját egymástól markánsan eltérő jellemek csipkelődősen szellemes közjátékára építeni, pedig Walter Hill (48 óra, Megint 48 óra), Richard Donner (Halálos fegyver-tetralógia), Tony Scott (Az utolsó cserkész), Brest, és generációjuk egyik-másik tagja pokolian értette az ilyesfajta – sokszor időalapú - „ródmúvizás” mechanizmusát. A halmozott sztereotípiák – kiégett zsaru, sima modorú pandúr, öntömjénező maffiózó – egyszerű lelkületű karakterekben fogalmazódnak meg, az amerikai bűnüldöző szervek akut tutyimutyisága durva reflexióban részesül, a dialógusok mértéktelenül tele vannak pakolva útszéli káromkodással, a mozgalmasabb jelenetek minimalista autós üldözésekkel és pisztolydörrenésekkel, a nézői szemek könnyekkel, az ajkak mosollyal. Ez az, amit a kortárs vígjátékok (Hollywoodi őrjárat, Ki a faszagyerek?) hasonló szüzsé-modelljei képtelenek simulékonyan megoldani, és ezekért a tüdőszaggatóan bohókás élményekért érdemes, és lehet máig bármikor leporolni az Éjszakai rohanást.
Robert De Niro alakítja Jack Walsht, az ex-zsarut, aki valamikor Chicagóban próbált érvényt szerezni a törvénynek, ám korrumpált társai elől Los Angelesbe távozott, és jelenleg egy kisstílű óvadékügynökség magányos fejvadászaként dolgozik. Munkaadója, Eddie (Joe Pantoliano) kecsegtető ajánlattal keresi meg: feladata szerint a maffiától (Dennis Farina) 15 milliót dollárt elsikkasztott könyvelőt, Jonathan Mardukast (Charles Grodin) kellene New York-ból Los Angelesbe szállítania 5 napon belül. Csakhogy adódik némi bonyodalomi is: Mardukas után Alonzo Mosely FBI-ügynök (Yaphet Kotto) is élénken érdeklődik, nem beszélve a maffia bérgyilkosairól, akik lázasan kutatnak a szökevény Mardukas után. Walsh megtalálja a férfit, de az igazi kálvária csak most kezdődik: Mardukas idegesítő, kotnyeleskedő szófosó, aki módszeresen próbálja kikezdeni Walsh fáradt idegeit. Ha mindez nem lenne elég, egy másik fejvadász, a bumfordi Marvin (John Ashton) is gondoskodik arról, hogy hősünknek nehéz napja legyen.
Noha a rendező hamisítatlan ’80-as évekbeli akcióvígjátékot készített, az Egy asszony illatához hasonlóan ezúttal is leginkább főhőseinek zilált (elő)élete és évődős-barátkozós szükségkapcsolata érdekli. Ennek megfelelően a karakterek vonzó tulajdonságokat hordozó balfácánok, akik az első pillanatban hozzánőnek a nézőhöz.
Jack Walsh szerepét mintha egyenesen De Niróra szabták volna: a színészóriás jutalomjátékhoz jut, amelyben jellegzetes manírjai ellenére végig sikerül megőriznie az élethű eszköztelenség látszatát. Mogorva pofavágásaival, kiváló ironizáló érzékével, szilárd fellépésével képes arra, hogy a részben sablonokból összeboronált főhős motivációinak és labilis érzelemvilágának hiteles keretet adjon. Brest emellett meghaladja a Beverly Hill-i zsaru popkultúrára szimplán „ráégő”, infantilis figuráit is: Walsh egy árnyalatnyit komplexebb zsaruhős, aki erkölcsi érzetének és elhagyott családjának dilemmáival kényszerül farkasszemet nézni – mintha csak egy ódivatú revans-westernből lépne elő.
Oroszlánrészt vállalt a sikerből Charles Grodin is, akinek humánus könyvelője szintén írói telitalálat: látszólag Mardukas is viseltes panelekből összeeszkábált szereplő, ám jellemében a készítői emberismeret olyan eredetien mixeli össze az ambivalens vonásokat – becsületesség, tudálékosság, gyermeteg mókakedv -, hogy a néző akaratlanul is összeroskad jóízű nevetésében.
Látszólag tehát joggal tehetnénk szemrehányást a készítőknek, hogy a rezignált rendőr és idegesítő útitársának érzelmi tusakodása százszoros „plágium”, azonban egy dolog feltalálni egy működőképes helyzetkomikumot, és más üdítő vérfrissítéssel új életet lehelni belé. Brest csapata ezt tette: a felnőttesebb szereplők, valósághű dialógusaik, kontúros egyéniségük kipárolgó gőze görgeti előre az őrülten vágtató cselekményt, bugyborékoló szellemességgel, állandó „verbális” hadviseléssel ajándékozva meg a közönséget.
Külön öröm, hogy a mellékszálakat benépesítő epizódszereplőket is hasonló műgonddal faragták ki: Dennis Farina Jimmy Serranoja égetnivaló gazember, akit azonnal máglyán látnánk viszont; John Ashton Marvinjában a tanyasi modortalanság és a spontán idiotizmus ötvöződik; Yaphet Kotto faarcú FBI-ügynöke halvérű, szimpatikus nagy maci; Joe Pantoliano Eddie-je kisstílű üzér-ripacs; Wendy Philips ex-felesége érzelmi villámhárítóként funkcionálni képtelen, realista asszony-áldozat, míg Richard Foronjy Tony-ja megmosolyogtató balfácán. A mellékhősök változatos kavalkádja szinte az amerikai társadalom groteszk keresztmetszetét adja, és akkor még nem is beszéltünk dialektusaikról, személyközi kapcsolataik valóságos hálójáról, amelyek igazi hátteret adnak, bonyolultságot kölcsönöznek az dísztelen történetnek.
Igazság szerint az egész film megérdemelné, hogy nyilvánosan aranyba öntsük, úgy, ahogy van. A hasfalszaggató párbeszédek, képtelen helyzetkomikumok, laza akciójelenetek (a helikopteres üldözés és társai), bravúros alakítások, és természetesen a De Niro és Grodin közötti „chemistry” lebilincselő élményétől még az is olvadozni fog székében, akinek egyébiránt herótja van a műfaj képviselőitől. Szerencselovagunk nemcsak jóllakat minket, de nem kizárt, hogy másoknak is „áradozni fogunk” az étel fenségességéről. Velem ugyanis nem sokszor fordult elő, hogy másoknak azt kívántam volna: „Hogy törjön el a tököd, te hülye!”
Éjszakai rohanás (Midnight Run)
színes amerikai akcióvígjáték, 126 perc, 1988
rendezte: Martin Brest
