Mielőtt felkel a Nap (Before Sunrise) és Mielőtt lemegy a Nap (Before Sunset)

Két idegen találkozik a vonaton, eltöltenek egy fantasztikus estét Bécsben. Másnap reggel el kell válniuk; megegyeznek, hogy fél év múlva találkoznak ugyanott, ugyanakkor, de semmi elérhetőséget nem hagynak a másiknak. Eltelik 9 év, és Párizsban találkoznak újra. Nincs sok idejük, mert a férfinak mennie kell. Mindössze másfél órájuk van a repülő indulásáig.

Ez lenne a két film története. A szereplők közben csak beszélgetnek. Tényleg csak ennyi lenne: sétálnak, és közben beszélgetnek. Mégis elbűvöl a film. Ha nem akarod akkor is érdekel miről beszélnek. Érdekel a két idegen múltja, mi történt velük a közben eltelt időben. Persze erről nem sok szó esik, és idővel be kell látnunk, hogy ez nem is lényeg. Ez a két idegen megragadja a pillanatot és a legtöbbet hozza ki belőle. Ahogy ők is mondják: ez a nap az övék.

Ez a két film, így egyben nézve, a legjobb romantikus filmek egyike. Nincsenek benne felesleges giccsek, nincs meg benne az a klisés váz, ami a legtöbb hasonló filmet jellemzi. Kilóg a sorból minden szempontból, persze csak is a jó értelemben. Két ember beszélgetése majdnem valós időben, összesen pár óra együtt töltött idő és ez elég, hogy egy életre nyomot hagyjon bennük. Akárhonnan is nézem, ez egy megható történet – két ember egymásra találása és kényszerű elválása.

Két abszolút főszereplő van, a többi színészt még mellékszereplőnek sem mondanám, inkább csak statisztának. Ethan Hawke és Julie Delpy játéka egy percre sem válik unalmassá. Minden mozdulatuk, mondatuk a helyén van. Náluk jobban már csak a rendező, Richard Linklater vizsgázott, aki kétszer is képes volt a csodára. Egyik részt sem lehet kiemelni, hogy miért lenne jobb, vagy rosszabb, mint a másik. Csupán szubjektíven lehet különbséget tenni – és így átgondolva talán a második rész egy hajszállal jobb, mint elődje. Ennek ellenére mindkettő ugyanazt a fantasztikus élmény nyújtja, hasonló érzéseket kavar fel, csak éppen máshonnan közelítenek a végkifejlethez.

Ennél a filmnél is látszik, hogy nem kell hatalmas látvány, meg csinnadratta, csak egy jó ötlet kell, és ezt rendesen kell megcsinálni. Pont úgy, mint itt. A rendezés nagyon jó, a színészek pont azt nyújtják, amit elvárunk – hihető és átélhető alakítást.

Arról még nem is szóltam, hogy nem csak zagyvaságokat beszélnek. Persze minden mondatuk a saját életükre van vetítve, de még így is hordoznak általános igazságokat. Bármely dialógust is nézzük, találunk benne valamit, amin mi is gondolkozhatunk picit. Rávetíthetjük életünkre. És itt nem holmi magas filozófiai beszélgetésre kell gondolni, csupán olyanra, ami bármikor és bárkik között lejátszódhat. A frappáns dialógusok nélkül nem sokat érne a film, sőt percek alatt fulladna unalomba. Viszont itt az elsőtől az utolsó percig érdekes és feszes a beszélgetés. Gondolom, majd újranézve valami újat fog adni, új jelentésszinteket fedezek fel, és ahogy én is öregszem más értelmet nyernek a mondatok.

Felesleges lenne többet írni. Mindkét film fantasztikus. Könnyedén megérdemli a maximális pontszámot. Csak azt tudom mondani a végére, hogy nézzétek, vagy nézzétek újra, ha már láttátok.