Noha William Friedkin sosem tartozott Új-Hollywood hullámverőinek „ércnél maradandóbb” (Spielberg, Coppola, Scorsese stb.) rendezői garnitúrájához, maroknyi emlékezetes filmjével mégis tanúja és formálója volt a nagy átalakulás időszakának a ’70-es években. Az ördögűző (1973) alkalmával a kortárs nézői ingerküszöbbel játszik, új öntőformákba reinkarnálja az A-kategóriás horrort, korábbi bűnügyi eposzával, a Francia kapcsolattal (1971) pedig sokak szerint minden idők egyik legnagyobb krimijét tapétázta a mozitörténet örök nagyvásznára. Nos, ezzel a kijelentéssel fogok én – bizonyára egymagam – vitába szállni. Ugyanis szerintem nem tapétázta, hanem tépázta. Tudom, olcsó szóvicc.
Pedig görcsösen próbáltam megragadni (vagy legalább a „sorok közé” képzelni) a film innovatív értékeit, önmagamban megalapozni „klasszikus” mivoltát, de középtájt meg is szakítottam önmarcangoló agóniámat. Elképzelhető, hogy túl sok zsaruthrillert láttam már életemben, és több tonnás „élménybatyummal” a hátamon már nem vagyok vevő a varázslatra? Vagy csak egészen a csillagos égig tornásztam fel a mércét?
Akárhogy is, a Francia kapcsolat nálam betonbiztos „tisztes középszer.” Persze a szinopszisból is látszik, hogy realista krimiről beszélünk: adva van két bravúros, mégis rövid pórázon tartott New York-i zsaru: Jimmy Doyle (Gene Hackman), az agresszív zseni és Bud Russo (Roy Scheider), főhősünk hidegfejű „oldalkocsija.” Az ütőképes párocska nyakig gázol a helyi kábítószeres ügyekben: pitiáner dealerek és függők megleckéztetéséből áll a napi rutinjuk.
Míg egy nap teljesen véletlenül felfedezik, hogy a titokzatos Alain Charnier (Fernando Rey) szervezésében, a sejtelmes „francia kapcsolat” segítségével hamarosan jelentős mennyiségű kábítószer özönlik az országba, majd cserél gazdát az arctalan nagykutyák között. Doyle őrjöngő vadállatként veti bele magát az ügybe, és keserves macskaegér-harcot kezd az agyafúrt üzérekkel.
Friedkin realitás-mániáját mélységesen megértem és elismerem, a nézőt arcul is csapja a passzív szentencia, hogy most egy Vietnámi háborútól sújtott Amerikában csatangolunk. Fakó színsémák, meggyötört utcafrontok, ködkabátba burkolózó dokkok, rozsdás külvárosi bárok filléres komfortja dominál Owen Roizman pesszimista felvételein. Friedkin (és a film) legfigyelemreméltóbb (és akár még úttörőnek is mondható) erénye, hogy nagyszabású festményt készít a matt színű, bodros giccsfrizurákkal, nyálas diszkózenékkel és rothadó cinizmussal teli, kiábrándító korhangulatról. Az már korántsem szól a készítők mellett, hogy realitás-igényük oltárán feláldozták a pörgős narratívát, a normálisan kifaragott karaktereket, a morális üzenetet, egyszóval a bűnügyi filmek alapsémáit.
Döcögősen zötykölődik a semmiféle rendkívüli fordulattal nem szolgáló rendőrsztori: „nyomozunk, sarokba szorítjuk, elkapjuk”. A dramaturgiai ív szerencsére mégsem fullad kínos dögunalomba. Friedkin néhány igazán elsöprő akciójelenettel azért felvizezte a bűzös leheletű mesefonalat. A magasvasúton zajló autós üldözés például tipikusan az a jelenet, amiért érdemes akár többször is előkapni a filmet: fantasztikus vágások, káprázatos dinamika, élethű hajszamenet, profi koreográfia jellemzi az ominózus csúcspontot. És persze a vér azért bíborvörös és takonysűrű, ahogy kell.
Az idővel széteső történet viszont annyira bosszantó, hogy az ember szinte már azt várja, hol válik inkonzisztenssé a cselekmény, hol torkoll kaotikus masszába, érdektelen limonádéba. Ha más nem, az talán felháborító, hogy még a tisztességes, grandiózus dirr-durrokkal kidekorált, nagy fináléról is le kell mondanunk, a Hackman és Rey közötti végső hajsza pedig „talányos” módon pisztolydörrenéssel „zárul” – ezt biztos hatalmas rejtélynek szánták, de a filmet követő doku-narrálásból kitűnik, nincs itt semmiféle misztikum, tudjuk, mi lett a ravasz körszakállas francia sorsa a váratlan rajtaütést követően. Tehát értem én, hogy ez nem feltétlenül high concept mozi, de Friedkin a Francia kapcsolat szellemi ingatlanát (velejét) részben elpazarolja, részben pedig sután valósítja meg. Csak a húsbavágó társadalmi keresztmetszet trendje létezik.
A rendező szemellenzősen kisöpör minden felesleges cizellálást. Még a karakterek sem nőnek rögtön hozzánk: Hackman ugyan szokásához híven remekül szállítja le nekünk a szemfüles méregzsák ismeretes alapfiguráját, de még Doyle szögletes bumfordisága, és Roy Scheider szimpatikus sidekickje együtt sem képes annyi spontán bájt csempészni a képernyőre, hogy pusztán a jellemek karakánsága fenntartsa az érdeklődést. A főhősök ugyan kemények, néhol elejtenek egy humoros megjegyzést (viszont egyetlen dialóg sem ragadt meg az emlékezetemben), mégis uszadékfa-jellegűek. Ridegek, sokszor szikrázó érzelmi tartalom és disztingvált jellemvonások nélkül. Fernando Rey intelligens, finom modorú antagonistája is legtöbbször inkább álmosító, mint elegáns, és az elmaradhatatlan típusfigurák (a szkeptikus felettes, a nagypofájú, kolonc harmadik zsaru) is csak az erőltetett hétköznapiság koordinátamezejében képesek megrezdülni.
Friedkin egy immorális fertőben rothadó interkontinentális alvilág kor- és kórképét rajzolja meg. Csak arra nem ügyel, hogy a túlságosan sötétre színezett bűnregényt a fikció változatosságával árnyalja. Meghajolok a Francia kapcsolat őszinte tisztelői előtt, hódolatom a másképp gondolkozó – és a nálam esetleg élesebb szemű – nézők felé, másrészt viszont örülök, hogy Friedkin mostanság operát rendez. Az újdonsült Arany Leopárd-díjas rendezőlegenda talán végre megtanulja, hogy a realista képművészet és a nyers torkolattűz nem minden. Ahhoz, hogy teljes legyen az élmény, az alkotónak és a nézőnek másfajta kapcsolatra is szüksége van.
The French Connection
színes amerikai krimi, 104 perc, 1971
r.: William Friedkin
