Folytatódjon az Animációs hétvége egy régi elmaradásommal, Coralinnal.

Neil Gaiman könyvének adaptációja erősen emlékeztet néhány Tim Burton mesére. Hangulata, világa, és az animációs technika is, de ezt egyáltalán nem bánjuk. Végre egy olyan felnőttmese, ami tényleg a felnőtteknek szól, és nem csak ezzel próbálják eladni.

Az animációs technika nem teljesen újszerű és egyedi, de még így is nagyon hatásos. Kiszakadunk a sima számítógépes animációk világából és ezzel együtt a megszokottból is. Ez mindig felrázza kicsit a nézőt. Most sincs ez másképp. Eleinte kicsit idegennek hatnak a bábok és a "műanyag" környezet, de később mégis a film javát szolgálják majd. Az alkalmazott animációs technika sokat dob a hangulaton. Amúgy is feszültséggel teli a történet, és majd szétpattan az egész a frusztrációtól, a bábok csak rátesznek egy lapáttal.

A történet egy kifordított Alice Csodaországban, ahol a nyúlüreg túloldalán csodák helyett csak a borzalom vár. Lehet, hogy Gaiman valami fantasztikusat alkotott könyvben, de ezt nem sikerült teljesen átmenteni a filmbe. A történet nem rossz, csak éppen elég átlagos. Kiszámítható fordulatokkal és karakterekkel, bár be kell valljam a macskát először gonosznak néztem.

Amiért mégis nagyon tetszett a Coraline, az a mesterien megszerkesztett és kivitelezett hangulat. Egészen az utolsó utáni pillanatig fenn tudták tartani a feszültséget és létbizonytalanságot. A levegőben végig ott lóg a frusztráció, amit a képek és hangok nagyon jól közvetítenek a néző felé. A másik világban mi is kényelmetlenül érezzük magunkat, de nem tudnánk megmondani miért (persze a történeti vonatkozásokon túl).

Coraline kalandjait én csak ajánlani tudom mindazoknak, akik nem utasítják el alapból az animációs filmeket. Látvány elég friss és pakoltak bele jó ötleteket is, így unatkozni nem fogunk. A történet helyett a hangulat dominál, ami jó is meg nem is.

Coraline
színes amerikai animációs film, 101 perc, 2009
r: Henry Selick