Vetítik: Csütörtök, M1 20:00

Karácsony estéjén nincs is szebb, mint egy gyönyörű mesébe belefeledkezve, a kibontott ajándékok között a fantázia birodalmában elterülni pár pillanatra. Ha a történet pedig ráadásul pont ezt teszi szintén, akkor a nyugodt (s az ünnep miatt meghittnek is tekinthető) momentumban olyan harmónia jelenhet meg, melyet leírni nem, csupán átélni lehet.

E kissé talán misztikusnak, már-már transzcendentális állapot eléréséhez véleményem szerint tökéletesen alkalmas az Én, Pán Péter (Finding Neverland, ren. Marc Forster), s ha tévednék, mely több, mint valószínű, akkor is kellemes szórakozást ígér az év legszentebb, s egyben legcsendesebb éjszakájára.

A történet persze a már olvasott, hallott s persze számtalanszor látott Pán Pétert dolgozza fel, megcsavarva azzal, hogy most nem a konkrét mese elevenedik meg a másodpercenként két tucat képkockán, hanem annak szerzőjének (Johnny Depp) életében tekinthetünk bele, miközben ő megírja a színdarabot.

Ehhez mérten a pszichébe tett utazás során minden fontosabb motívum keletkezésére fény derül, s még ráadásul a tengerentúli filmipar szokásai ellenére, a mű vége sem lesz teljes mértékben giccsben csorgó mézeskalács báb a karácsonyfáról. Mindezt köszönheti egy felől a csodálatos vizuális megoldásoknak (figyeljétek meg majd a két ajtót mondjuk az első darab után, melyen férj és feleség áthalad), s persze Depp megunhatatlan, zseniális alakítása miatt.

Tehát örök gyerekek a szelek szárnyára fel, s találkozzunk az indiánoktól hemzsegő, kalózok által körbeölelt, de persze szigorúan oda hamisított óceán közepén fekvő Sohaországban.

Finding Neverland
színes, angol-amerikai filmdráma, 97 perc, 2004
r: Marc Forster