Furcsa, hogy míg a tini-filmek irányába már-már perverz rajongást tanúsítok, a gimnáziumok életét feldolgozó sorozatok teljesen hidegen hagynak. Egy-két ritka kivételtől eltekintve nem szeretem és nem is nézem őket. A Glee esetében nem tudom mivel sikerült kiiktatnom az alapvető viszolygásom, de örülök, hogy ez történt, mert az eddig vetített 13 rész minden percét élveztem.
A Glee nem az a tipikus gimis sorozat, amit megszoktunk. Nem egy kaliforniai menő suli menő diákjairól szól, akik szüleik hatalmas házaiban tartott házibulik között tengetik napjaikat, de nem is komolykodó dráma, ami a "jaj de nehéz tininek lenni" kérdéskört feszegeti. A Glee egy könnyed, vicces, paródiába hajló sorozat, ami tele van élettel és jó dalokkal.
A gimnáziumi szintér szinte összes kliséjét kihasználja. Felvonul a teljes iskolai hierarchia, a különc lúzertől a menő focistáig. Ebbe az állóvízbe robban bele a Glee Club, ami egyfajta szürke zónaként funkcionál, ahol megfér egymás mellett a pompon lány és tolószékes srác, sőt talán nem csak megfér, de valami kölcsönös tisztelet is kialakulóban van.
A diákok kavarnak egymás között, ami természetes; vannak bonyodalmak, pofonok, de öröm is akad bőven. Sokkal érdekesebb ennél a háttérben zajló tanári háború. Nem is tudni miért harcolnak; persze van itt pénz, "akkor is én vagyok a jobb" bizonygatás, de mégsem derül ki, hogy mi is a valós ok. Ebben a harcban egyedül a diákok szívhatnak és szívnak is. Mindig így van – a felsőbb hatalmak csatározása a tehetetlen tömegen csapódik le. Mr. Shue jó tanár és minden törekvése arra irányul, hogy a gyerekekkel tegyen jót, mégis néha elveszik és magát teszi előre. Aztán rájön, hogy ez nem helyes és megint a Glee Club és a diákok kerülnek az első helyre, s mintha valami felső hatalom munkálkodna – helyrejönnek a dolgok.
Eddig a pontig a Glee lehetne egy átlagos, semmitmondó sorozat is, de itt jön be, hogy mi is a Glee Club valójában. Tánc és ének. Kórus, akik tánccal teszik színesebbé a dalt, amit énekelnek. Ahhoz, hogy ez működjön, nagyon jó stáb kell, akik tényleg tudnak énekelni. És Ryan Murphy vette a fáradságot, hogy megkeresse ezeket a színészeket, s meg is találta.
Az egyes részek fénypontjai az énekelt dalok. Ismert dalokat újra feldolgozva, összekeverve, és könnyed táncos koreográfiával kiegészítve. Néha nevetünk, néha a szemünket törölgetjük ezeknél a musical betéteknél, mert nem csak látvány, de érzelembombák is ezek. A pilot részben egészen az első énekes részekig kételkedünk, de aztán elszáll minden ilyen érzés, és csak az endorfin túltengés marad.
Remélem, hogy mikor áprilisban új részekkel visszatér, nem veszít lendületéből és képes lesz fenntartani a színvonalat. Ha telhetetlen lennék, mondanám, hogy talán valami újdonság is csúszhatna bele, de nem vagyok az. Így is élveztem, és percek alatt váltam rajongóvá. Április még két hónap, addig is vágom a centit…
