Valamiért az élt bennem, hogy a magyar cím a Dicsőségünk zászlaja, ami nem is lenne olyan rossz, tekintve, hogy mennyire amerikai érzületű a fim vagy mennyire nem az. Egy kis cinizmus és kiábrándultság vegyül a patriotizmussal és a hősképpel. Kicsit görbe (de már majdnem sík) tükröt akar tartani az amerikaiak elé, de közben megsimogatja a buksijukat is – minden rendben van, mégiscsak mi vagyunk a jófiúk.

Eastwood két filmet forgatott ugyanarról a csatáról. Iwo Jima két ellenfél szemszögéből. Először az amerikaiak küzdelmét tekintettem meg, a japánok utolsó vérig tartó kilátástalan harcát majd következő alkalommal. Az Iwo Jima-i csata 5. napján tűztek ki zászlót az amerikaiak a Suribachi hegyre. Ezt a pillanatot megörökítették és ez a fotó vált a remény szimbólumává az amerikaiak szemében. Ez jelentette nekik az utolsó kapaszkodót, hogy a csőd szélén lévő országuk még képes nyerni ebben a végtelen harcban. A három zászlóállító katonát, aki túlélte a csatát, hazarendelik, hogy pénzt gyűjtsenek a háború folytatására.

A film – elsősorban – nem magáról a csatáról és a harcokról szól, hanem a politikai játszmáról, ami a hátországban folyt. Ennek a 3 katonának a megpróbáltatásairól, akiknek végig turnézni az országot és mindenkivel jó pofizni nagyobb kihívás, mint a fronton futni az életükért nap, mint nap.

A film megtörtént, valós eseményeket mutat be, ami ráadásul érdekes is. A rendezői székben Clint Eastwood ült, akiről az utóbbi években kiderült, hogy ehhez jobban ért, mint a színészkedéshez. Akkor mégis min csúszott el a film? Eddig ugyan nem emeltem ki külön, de A dicsőség zászlaja igencsak közepes, amit nem szoktunk meg Eastwood bácsitól.

A film tempója őrjítően lassú. Persze meg kell adni a módját, mert mégiscsak egy háborús drámáról beszélünk. A mondandónak ülnie kell, a néhány csatajelenetnek agyszaggatónak kell lennie (nem látványban, hanem átélhetőségben). Ezeket meg is próbálja a film átadni, de valahol útközben balra fordul jobb helyett. A csaták jók lettek, elég naturalista, elég pörgős, viszont a hátországban játszódó jelenetek borzalmasak. Vontatottak, alig történik valami. A színészek a szenvedést és a terhet, hogy ők koktélt szürcsölgetnek, míg a bajtársaik a fronton hullanak ezerszámra, nem tudják kellő átéléssel bemutatni. Talán Ryan Phillippe az egyetlen, akinek elhittem, hogy belülről emészti még a háború, pedig ő mutatta a legkevésbé. A másik két túlélő katonát alakító színész néha már a ripacskodás határait súrolta, de ez csak egy-két ponton vált zavaróvá.

A film mondandója lehetne az erőssége, csak nem sikerül kidomborítani rendesen. Hősökre csak a hátországnak van szüksége, mert a katonák, akik "hősként" térnek vissza a frontról tudják, hogy nem tettek mást, csak próbáltak életben maradni, és amit tettek egyáltalán nem egyeztethető össze azzal a hős fogalommal, amit hazulról vittek magukkal még mielőtt kihajóztak volna.

Sajnálom, hogy a végére csak ennyi lett ez a film. Nem sikerült jól összevegyíteni a történetmesélést a személyi drámákkal és a "ki is a hős valójában?" tárgykörrel. A színészek nem bírtak el a szerepeikkel és Eastwood sem hozta a legjobb formáját. Ettől függetlenül néhány jelenet egészen kiemelkedő lett, de ez nem segít az összképen. Ez bizony most csak egy közepes. 6/10.

Flags of Our Fathers
színes, amerikai akciófilm, 132 perc, 2006
r: Clint Eastwood